Abban az időben így tanított Jézus: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet ez: A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, nehogy napvilágra kerüljenek tettei. Aki azonban az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hadd jusson nyilvánosságra, hogy tetteit Istenben vitte végbe.” Jn 3,16-21

Elmélkedés

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – talán ez a legismertebb, egyik legtöbbet idézett mondat az újszövetségből. És talán éppen amiatt, hogy sokszor halljuk, könnyen átsiklunk a jelentősége felett. Pedig ha valóban szívünkbe fogadjuk e szavakat, akkor valami mély és megrendítő tárul fel számunkra: Isten nem elvárta, hogy az ember bizonyítsa hűségét, hanem Fiát adta értünk, megváltásunkért, üdvösségünkért.

Ez a szeretet nem arról szól, hogy ki érdemli meg, hanem hogy ki nyitja meg a szívét előtte. Jézus világosságként jött a világba, de ez a világosság nem mindenkinek kedvező. A fény nemcsak feltárja a dolgok szépségét, hanem egyúttal mindent megmutat, azt is, ami kényelmetlen, mert felszínre hozza azt, amit homályban szeretnénk tartani. Ezért van az, hogy van, aki elfordul tőle, és nem azért, mert a világosság nem lenne jó, hanem mert fáj, amikor a fény megvilágítja sebeinket, gyengeségeinket, rejtett szándékainkat. De Isten nem riad vissza ezektől. Ő nemcsak az erősségeinket szereti, hanem az egész embert, a gyengeségeinkkel, a félelmeinkkel, a kételyeinkkel együtt. A kérdés nem az, hogy elég jók vagyunk-e, hanem hogy merünk-e elé állni. A világosságban élni nem tökéletességet jelent, hanem őszinteséget, azt, hogy nem takargatom többé önmagam, hanem engedem, hogy Isten szeretete átformáljon.

A mai nap is lehetőség arra, hogy a világosságot válasszam. Lehetőség, hogy ne meneküljek tovább, ne magyarázkodjak, ne vádoljak másokat, hanem egyszerűen csak ránézzek Isten szerető tekintetére, amely soha nem ítél el, de soha nem is mond le rólam. Az irgalmasság Istene azt akarja, hogy végre én is úgy szeressem magamat, ahogyan ő szeret engem.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Néha nehéz a világosságot választanom. Könnyebb elbújni, mentegetőzni, másokat hibáztatni. De te nem ítélni jöttél, hanem megmenteni, megváltani. Köszönöm, hogy úgy szerettél engem, hogy az életedet adtad értem. Taníts meg engem is a te világosságodban élni, nem hibátlanként, hanem őszinte emberként! Tedd világossá előttem is, hogy a te szereteted nem tökéletességemhez, hanem nyitott szívemhez kötődik! Adj bátorságot, hogy ne féljek attól, amit a fény megmutat, hanem reménnyel nézzek rád, aki a sötétségből is életet támasztasz!

Abban az időben: Nikodémus éjnek idején felkereste Jézust, aki így szólt hozzá: „Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar: hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan lehetséges ez?” Jézus így válaszolt neki: „Te Izrael népének tanítója vagy, és nem érted ezeket? Bizony, bizony, mondom neked, hogy arról beszélünk, amit tudunk; és arról tanúskodunk, amit látunk. De a mi tanúságtételünket nem fogadjátok el. Ha földi dolgokról beszélek nektek és azt sem hiszitek el, hogyan fogjátok elhinni, ha mennyei dolgokról beszélek majd nektek? Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia. És amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják felmagasztalni az Emberfiát is, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Jn 3,7-15

Elmélkedés

Nikodémus kérdez, Jézus pedig felel, de a válasz egyre mélyebb vizekre viszi a hallgatóját. Az újjászületés erkölcsi tökéletesedést és teljes belső megújulást jelent, amit az ember önmagától nem tud megvalósítani. Az újjászületés folyamat, ami újra és újra megtörténik bennünk, ha engedjük Istennek, hogy átformáljon minket. Emeljük fel tekintetünket, nézzünk Krisztusra, aki a kereszten függ, mint a pusztában felemelt kígyó. Krisztus szenvedése, kereszthalála, majd feltámadása nem egy tragikus történet vége, hanem a gyógyulás kezdete számunkra.

Ahogy az ószövetségi választott nép a pusztában hittel nézett a felemelt rézkígyóra, és ennek következtében meggyógyult, úgy nekünk is Krisztusra kell tekintenünk, ha életet akarunk. A hit nem pusztán értelmi meggyőződés, hanem bizalom, a Szentlélek hívására adott válasz, amely lehetővé teszi, hogy az élet ne csupán biológiai létezés legyen, hanem teljesség és kapcsolat Istennel.

Jézus nem azt mondja, hogy minden könnyű lesz, hanem azt, hogy új életet ad. Nem a réginek a toldozása-foldozása, hanem valami egészen újnak a kezdete. És ez az új nem rajtunk múlik, hanem rajta, az ő kegyelmi segítségén, mi csak nyitott szívvel kérhetjük, hogy történjen meg bennünk. Nikodémushoz hasonlóan nekünk is meg kell tanulnunk elfogadni a Szentlélek iránymutatását, akkor is, ha nem mindig az általunk választott irányba fúj.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te arra hívsz, hogy újjászülessek a Lélek által. Tudom, hogy ezt nem vagyok képes magamtól elérni, de vágyom rá. Szükségem van rád, akit a magasba emeltek a kereszten. Hiszem, hogy aki hisz benned, annak örök élete van. Néha nehéz felemelni a tekintetemet, nehéz bízni, amikor körülvesz a sötétség. De mégis kérem, hogy gyógyíts meg engem, újítsd meg szívemet, és add meg a bizalmat, hogy rád merjem bízni magam egészen! Hadd legyek a Szentlélek sodrásában élő ember, aki nem a múltam, hanem a te jövőd felé haladok.

Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű férfi, aki a zsidók egyik főembere volt. Éjnek idején fölkereste Jézust, és ezt mondta neki: „Mester, tudjuk, hogy te Istentől jött tanító vagy. Senki sem tud ugyanis ilyen csodajeleket tenni, amilyeneket te művelsz, ha az Isten nincs vele.” Jézus így felelt neki: „Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg az Isten országát.” Erre Nikodémus megkérdezte: „Hogyan születhetik valaki újra, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe, hogy újra szülessék?” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom neked: aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten országába. Ami testből születik, az test, – ami viszont Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozz azon, hogy ezt mondtam neked: újjá kell születnetek! A szél ott fúj, ahol akar; hallod ugyan a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből született.” Jn 3,1-8

Elmélkedés

Nikodémus éjjel megy Jézushoz. A farizeus, aki a vallás és a törvény embere, csendben keresi az igazságot. Éjszakai látogatása nemcsak a sötétség fizikai valóságára utal, hanem a lelki állapotát is feltárja, bizonytalanságát, keresését, kérdésekkel teli szívét. Jézus olyan valóságról beszél neki, ami mindent felülmúl: az újjászületésről.

Mit jelent újjászületni vízből és Lélekből? Teljes átalakulást. Nem elég megtartani a parancsokat, hanem az evangélium szerinti új életre van szükségünk, ami elsősorban nem a mi erőfeszítéseinkből fakad, hanem a Szentlélek ajándéka. Újjászületni azt jelenti, hogy engedjük, hogy Isten irányítsa a szívünket.

A Szentlélek nem megfogható, nem kiszámítható, nem irányítható. Olyan, mint a szél: halljuk a zúgását, érezzük a hatását, de nem tudjuk, honnan jön és hová megy. Ez ijesztő is lehet egy olyan embernek, aki kapaszkodókat, biztos pontokat keres. Mégis ez a szabadság – a Lélek szabadsága – vezet el az igazi élethez.

Talán minket is hasonló kérdések gyötörnek, mint Nikodémust. Mi az értelme az életemnek? Merre tovább? Mit akar tőlem Isten? Jézus válasza most is érvényes: újjá kell születned. Nemcsak egyszer, hanem újra és újra, minden reggel, minden döntésben. Az újjászületés nem egyszeri múltbeli esemény, hanem Isten állandó tevékenysége bennünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Hozzád jövök most én is, mint egykor Nikodémus: kérdésekkel, kételyekkel, és a szívem mélyén egy kimondhatatlan vággyal, hogy több legyek annál, aki most vagyok. Te azt ajánlod, kéred, hogy szülessek újjá. Segíts, hogy ne féljek ettől a titokzatos úttól! Add meg nekem a Szentlélek szabadságát, hogy ne ragaszkodjak görcsösen a régi viselkedésformákhoz, ne kapaszkodjak önmagamba, hanem rábízzam magam a te szavadra, mint a vitorla a szélre! Vezess új életre, és gyújtsd meg bennem újra a hit lángját, amely nem alszik ki az éjszaka sötétjében sem!

Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne. Jn 20,19-31

Elmélkedés

Második esély

Egy fiatal pap mesélte, hogy plébániáján a templomba gyakran betért a szentmisére egy hajléktalan férfi. Csendes volt, sosem beszélgetett másokkal, csak hátul megállt. A mise végén általában sietve távozott. Egyik nap az atya odament hozzá és megkérdezte, hogy tud-e neki valamiben segíteni. A férfi lehajtott fejjel csak ennyit mondott: „Nem tudom, hogy Isten megbocsát-e nekem valaha.” Aztán elkezdtek beszélgetni. A férfi nemcsak fedél nélkül volt, hanem évek óta nem gyónt, és úgy érezte, számára már nincs új lehetőség. Aznap azonban mégis elvégezte szentgyónását. Az atya ezt mondta az esetről: „Ezen a napon találkoztam a feltámadt Krisztussal, akinek a sebei még mindig gyógyítanak, napjainkban is adnak egy második esélyt.” Ez a rövid történet szép példája annak, amikor a megbocsátás által valaki visszatalál Istenhez. Mert az irgalom nem elmélet, hanem egy második, egy új esély.

Az evangélium szerint az apostolok bezárkóztak. Azt hitték, Mesterük halálával minden véget ért. Reményeik szertefoszlottak, féltek, hogy rájuk is ugyanaz a sors vár, mint Jézusra. A sötétség, a félelem, a bezártság állapota ez, és ebbe lép be Jézus. Nem az ajtón keresztül, hanem titokzatos, feltámadott valóságában, mégis ugyanazzal a szeretettel, amelyet három éven át tapasztaltak tőle. Az első szava ez: „Békesség nektek.” Nincs szemrehányás vagy számonkérés. Nem hozza elő az árulást és tagadást. Hanem békét hoz, lelki megnyugvást.

Az isteni irgalmasság ebben a pillanatban tehát abban mutatkozik meg, hogy Isten nem haragszik, hanem szeret. Nem a hibáinkra koncentrál, hanem arra, hogy újra elindulhassunk. A bezártságunkra nem ítélettel, hanem jelenlétével válaszol. Nem azt mondja: „miért félsz?”, hanem: „itt vagyok.” És ez a jelenlét, a feltámadt Krisztus jelenléte gyógyít, megnyugtat, újjáalkot, békét teremt és küldetést ad. A Szentlélek a bűnök megbocsátásával együtt azt üzeni, hogy ez a békesség nemcsak a tiétek, hanem tovább kell adnotok.

Az irgalom nem passzív együttérzés, hanem aktív szeretet. A feltámadt Krisztus újra misszióba küldi tanítványait, mégpedig a megbocsátás, a kiengesztelődés, az újrakezdés szolgálatával, és ez már az egész Egyház küldetése minden korban. Az Egyház akkor hűséges Krisztushoz, ha a bűnöst nem elűzi, hanem hazavárja. Ha a sebet nem takargatja, hanem bekötözi, gyógyítja.

Ebbe a küldetésbe kapcsolódik bele Tamás apostol is, aki hiányzott, és nem akar hinni társainak. Őszinte kétely ez, amit Jézus is megért, elfogad. De ez a kételkedés seb, amit Jézus be akar gyógyítani, ezért újra eljön. Tamás is kap egy második esélyt, külön neki mutatja meg Jézus a kereszten szerzett sebeit. Mintha azt mondaná: „Nézd, Tamás, a sebek megmaradtak, de már nem fájnak. Életet hoztak, nem halált. A szeretet nyomai ezek. Most, amikor látod az én sebeimet, gyógyuljanak meg a te sebeid!”

Jézus és Tamás találkozásában születik meg az evangélium egyik legszebb vallomása: „Én Uram, én Istenem!” Ez az irgalom gyümölcse: mély, személyes hit, amely nem tökéletes bizonyosságon, hanem a szeretet és a megbocsátás által átszakított szíven alapul.

A mi utunk is gyakran hasonlít Tamáséhoz. Hiányzunk a fontos pillanatokban, kimaradunk a lényeges eseményekből, késünk a felismeréssel, kételkedünk. De Jézus értünk is visszajön, nekünk is ad egy második, egy új esélyt. Nem szégyenít meg minket, hanem hozzánk fordul. Nekünk is megmutatja sebeit, mégpedig a megbocsátásban, a szentgyónásban.

Egy fiatal fiú éveken át haragban élt az apjával. Egy komoly veszekedés után eltávolodtak egymástól, és évekig nem beszéltek. A fiú közben felnőtt, saját családja lett, de a szívében ott maradt a seb. Egy napon megtudta, hogy az apja haldoklik. Hosszas vívódás után úgy döntött, elmegy hozzá a kórházba. Az apja gyenge volt, alig tudott beszélni. A fiú csak ennyit mondott neki: „Bocsáss meg.” Az apja könnyei voltak a válasz. Már nem volt szükség több szóra. A megbocsátás kimondatlanul is megtörtént. Amikor a fiú kilépett a kórteremből, úgy érezte, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívéről.

Az Isteni irgalmasság vasárnapján gondoljunk arra, hogy az irgalmasság Isten egyik legfontosabb tulajdonsága. A világ nem az igazságosság, hanem az irgalom révén fog megújulni. Egyházunk, közösségeink, családjaink akkor tükrözik Krisztust, ha irgalomból élnek. Ha nem falakat építünk, hanem ajtókat nyitunk. Ha nem bezárkózunk félelmeink miatt, hanem a Szentlélek erejével újra és újra elindulunk, hogy hirdessük az isteni irgalmasságot és magunk is megbocsássunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas Jézus! Te nem félelmet keltve lépsz be az életembe, hanem békét hozol. Te nem elutasítod kételyeimet, hanem megérted szívem sebzettségét. Köszönöm, hogy újra és újra eljössz értem, akkor is, amikor bezárkózom. Köszönöm, hogy sebeid nem vádolnak, hanem gyógyítanak. Taníts meg engem is az irgalmasság lelkületére! Add, hogy másokban ne a hibát, hanem a lehetőséget lássam! Add, hogy ne ítéljek el senkit, hanem meg tudjak bocsátani mindenkinek! Szentlelked által légy bennem a békesség, a megértés és a kiengesztelődés forrása!

Miután húsvétvasárnap reggel Jézus feltámadt, először Mária Magdolnának jelent meg, akiből (annak idején) hét ördögöt űzött ki. Magdolna elment, és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor a tanítványok meghallották, hogy Jézus él, és hogy Magdolna látta őt, nem hitték el neki. Ezután Jézus más alakban megjelent két tanítványnak útközben, amikor vidékre mentek. Ezek visszatértek, és közölték a hírt a többiekkel, de ők nekik sem hittek. Végül megjelent Jézus a tizenegy (apostolnak), amikor éppen asztalnál ültek. Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt feltámadása után. Azután így szólt hozzájuk: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Mk 16,9-15

Elmélkedés

A feltámadt Krisztus újra és újra megjelenik, de felismerni csak a szív figyelmével lehet. Ezt erősíti meg Márk evangélista rövid összefoglalása Jézus jelenéseiről a mai evangéliumban.

Még nehéz elhinni, hogy nem a halálé az utolsó szó, a sír nem zár le mindent. A tanítványainak megjelenő Jézus nem haragszik, nem vádol, hanem hív: nyissátok meg a szíveteket, fogadjátok be az örömhírt, és vigyétek tovább. A feltámadás nem maradhat személyes élmény, mert aki valóban találkozik a Feltámadottal, az küldetést kap: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” Ez a parancs azoknak szól, akik átengedték magukat a Jézussal való találkozás örömének. Aki ugyanis megtapasztalja a fény diadalát a sötétség felett, az nem hallgathat róla.

Talán mi sem mindig hiszünk elsőre. Talán vannak napok, amikor kételkedünk, elbizonytalanodunk. Jézus olyanokat keres, akik hajlandók elindulni a tanúságtétel útján, még ha remegő térdekkel is. Olyanokat, akik a saját történetük sebei között is el tudják mondani: „Láttuk az Urat!”

Jézus minket is megszólít, nekünk is megjelenik az igében, az Eucharisztiában, az imádság csendjében, a felebarátban. Most tőlem kéri, hogy legyek a húsvéti örömhír hordozója. Nem az a kérdés, hogy méltó vagyok-e erre, hanem az, hogy elindulok-e örömmel.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, sokszor én is kételkedem. Nem mindig könnyű elhinni, hogy valóban élsz, hogy a te világosságod erősebb, mint a halál árnyéka. De te újra eljössz és újra megszólítasz. Köszönöm, hogy nem ítélsz el, hanem küldetést adsz. Ahogyan az apostolokban bíztál a hitetlenségük ellenére is, ugyanúgy bennem is bízol. Add, hogy ne zárjam magamba a húsvét örömét. Tégy engem tanúságtevővé, hogy életemmel, szavaimmal és tetteimmel is hirdessem: Te feltámadtál és velünk vagy mindennap a világ végezetéig!

Feltámadása után Jézus egy alkalommal így jelent meg tanítványainak a Tibériás-tó partján: Együtt voltak Simon Péter és Tamás, melléknevén Didimusz (vagyis Iker), továbbá a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: „Elmegyek halászni.” „Mi is veled megyünk” – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De azon az éjszakán nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. A tanítványok azonban nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” „Nincs” – felelték. Erre azt mondta nekik: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok.” Kivetették a hálót, s alig bírták kihúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: „Az Úr az!” Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak, s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: „Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok.” Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal, s bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: „Gyertek, egyetek!” A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: „Ki vagy?” – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus fogta a kenyeret, és adott nekik. Ugyanígy a halból is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak. Jn 21,1-14

Elmélkedés

A feltámadt Krisztus újra és újra megjelenik, de felismerni csak a szív figyelmével lehet. A Tibériás-tónál történt megjelenés is ezt szemlélteti, ahogyan arról a mai evangéliumban olvasunk. Az apostolok Péter kezdeményezésére halászni indulnak, visszatérnek ahhoz a munkához, amit korábban tettek. Talán a bizonytalanság, talán az értetlenség indítja őket erre. Bár Jézus feltámadt, még nem tudják, hogyan éljék tovább az életüket ebben az új valóságban. Mi is hányszor térünk vissza korábbi életünkhöz. A feltámadás örömhíre lassan, fokozatosan nyílik meg bennünk.

Az éjszakai munka sikertelen. Ismerős ez a kudarc, ennyire hiábavaló az emberi erőfeszítés, amikor Jézus nélkül próbáljuk megoldani a dolgokat. A hajnal derengésében azonban valaki ott áll a parton. Nem ismerik fel azonnal, hogy Mesterük az, de ő megszólítja őket, és iránymutatást ad. Ennek köszönhetően csoda történik, a háló megtelik halakkal. A jelenet egyszerre emlékeztet a korábbi halászatokra, s mégis valami többről van szó. Ez már nem csupán a bőséges halfogás története, hanem az új élet jele. A hétköznapi munkában, az újrakezdésben a feltámadt Úr vezeti őket, ő az eddig az ismeretlennek gondolt személy a parton. János ismeri fel őt elsőként, majd pedig Péter nagy lendülettel ugrik a vízbe, hogy minél hamarabb találkozzon Jézussal. Ez a sietség, ez a vágyakozás jellemezzen minket is! Krisztus nem várja el, hogy mindig mindent értsünk, de azt igen, hogy elinduljunk felé, amikor felismerjük.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Sokszor visszatérek a régi utakra, a megszokott biztonságba. Néha nem tudom, hogyan újíthatnám meg veled való kapcsolatomat. Te újra és újra megállsz a parton, és vársz rám. Köszönöm, hogy a kudarcok éjszakája után a hajnal fényében újra megmutatod magad. Add, hogy felismerjelek mindennapjaimban, a munkámban, a csendben, a szentírás szavában, az emberek között! Szükségem van arra, hogy újra halljam a hangodat, amely irányt mutat számomra. Köszönöm, hogy kenyereddel, az Oltáriszentséggel táplálsz.

Abban az időben az Emmauszból visszatért tanítványok beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel Jézust a kenyértöréskor. Míg ezekről beszélgettek, egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, és miért támad kétely a szívetekben? Nézzétek meg kezemet és lábamat! Én vagyok. Tapintsatok meg és lássátok, a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” Ezután megmutatta nekik a kezét és a lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni, és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: „Van itt valami ennivalótok?” Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle. Aztán így szólt hozzájuk: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam. Be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. Majd így folytatta: „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek.” Lk 24,35-48

Elmélkedés

A feltámadt Krisztus újra és újra megjelenik, de felismerni csak a szív figyelmével lehet. A tanítványok egy kisebb csoportja tapasztalja meg ezt a mai evangélium szerint.

A tanítványok ijedten, kételkedve fogadják a megjelenő Jézust, mert a halál véglegességébe vetett emberi tapasztalatuk nem tud mit kezdeni a feltámadás valóságával. Emiatt gondolják, hogy csak egy szellemet látnak. Ez a jelenet különösen közel áll hozzánk, hiszen sokszor mi is félünk hinni, félünk remélni.

Jézus újra tanít, magyarázza az írásokat, mert a feltámadás nem értelmezhető Isten megváltó és üdvözítő tervének ismerete nélkül. Az emmausziak és a jeruzsálemi tanítványok tapasztalata megmutatja, hogy a Feltámadott felismeréséhez nyitott szív, nyitott értelem és közösség kell. A Szentlélek a közös hit útján munkálkodik. A feltámadás öröme nem magánügy. Jézus elküldi tanítványait, hogy tanúi legyenek mindannak, amit láttak és hallottak. Ez ma is így van. A keresztény ember számára a hit mindig küldetést jelent. Húsvét titka akkor lesz teljes bennünk, ha a találkozás örömét tovább tudjuk adni szavainkkal, jelenlétünkkel, a megbocsátásunkkal és mindenekelőtt hiteles életünkkel.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te megjelenésed békét hoz a zavarodott szívbe, reményt a kételkedő emberek számára. Sokszor én is úgy vagyok, mint a tanítványaid: hallom az örömhírt, de nem merem igazán hinni, hogy te valóban élsz és velem vagy. Add, hogy ne csak látni akarjak téged, hanem felismerni is! Kérlek, világosítsd meg értelmemet, taníts újra olvasni az írásokat, és add, hogy közösségben éljek veled! Küldj engem is, hogy feltámadásod tanúja, hirdetője legyek!

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.” Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben. Lk 24,13-35

Elmélkedés

A feltámadt Krisztus újra és újra megjelenik, de felismerni csak a szív figyelmével lehet. A mai evangéliumban ezt mutatja be az emmauszi tanítványok esete.

Két tanítvány halad az úton. Együtt mennek, magukba zárkózva. A történtek után nem a hit, hanem a csalódottság beszél belőlük: „Azt reméltük…” – mondják. Ez a mondat ott van sok ember szívében. A remény, ami szertefoszlott. Az ima, ami nem talált meghallgatásra. Az út, ami nem oda vezetett, ahová terveztük.

Jézus odalép hozzájuk. Nem megdicsőült Messiásként, hanem mint egy ismeretlen vándor. Csendben kíséri őket, hallgatja a szívük kérdéseit, majd pedig betér otthonukba. Nem tör rájuk, hanem szelíden jelen van. A kenyér megtörése fordulatot hoz, megnyílik a szemük. Amit nem értett az értelem, annak befogadására megnyílik a szív.

A feltámadt Jézus gyakran így közelít hozzánk is, útitársként. Néha nem is vesszük észre csendes jelenlétét. De a szava, ha figyelünk rá, tüzet gyújt bennünk. Jelenléte nem hangos, nem kényszerítő, hanem bátorító. Az találkozik vele igazán, aki meghívja otthonába, életébe.

Az emmauszi tanítványok története azt üzeni, hogy az úton, életünk bármely útján találkozhatunk Jézussal. A szív figyelme, a vendégszeretet, a megtört kenyér segítenek minket a felismerésben. És ettől fogva már nem tudunk ülve maradni, hanem elindulunk, hogy elmondjuk másoknak is az örömhírt: találkoztunk a Feltámadottal.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, sokszor én is olyan vagyok, mint az emmauszi tanítványok. Haladok életutamon, de a szívemben a múlt csalódásai kísérnek. Köszönöm, hogy te nem fordulsz el tőlem, hanem mellém lépsz, újra és újra megszólítasz. Add, hogy felismerjelek a mindennapokban: egy jó szóban, egy csendes pillanatban, a megtört kenyérben! Lobbantsd lángra szívemet, hogy ne csak halljam hívásodat, hanem válaszoljak is rá! Segíts, hogy ne zárjam el mások elől az örömhírt, hanem bátran tanúságot tegyek arról, hogy valóban élsz, feltámadtál!

Húsvétvasárnap reggel Mária Magdolna könnyezve állt Jézus sírjánál. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” – vagyis Mester. „Ne tartóztass! – felelte Jézus. – Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. Jn 20,11-18

Elmélkedés

A feltámadt Krisztus újra és újra megjelenik, de felismerni csak a szív figyelmével lehet. Ezt az igazságot Mária Magdolna példája erősíti meg a mai evangéliumban, aki ott áll a sírnál, és sír. Az üres sír nem megnyugtatja, felzaklatja lelkét. Elvitték az Urat – gondolja. A gyász, a veszteség és a tanácstalanság egyszerre nyomasztja a lelkét. Még az angyalok megjelenése sem nyitja fel a szemét. Amikor pedig Jézus megjelenik, először nem ismeri fel, mert a fájdalom néha annyira beborítja a szívet, hogy nem látjuk tisztán a valóságot.

A fordulat egyetlen szóval történik. Jézus nem magyaráz, nem tanít, nem érvel, hanem a nevén szólítja őt: „Mária!” Ez a személyes megszólítás minden bezártságot, gyászt és fájdalmat képes áttörni. Mária felismeri a hangot, amely megrezegteti a szíve húrjait. Ez a húsvéti hit titka: nemcsak azt hisszük el, hogy Jézus él, hanem felismerjük, hogy személyesen szólít meg minket, mert ismer, szeret minket.

A Feltámadottal való találkozás Mária Magdolna esetében sem bezárkózáshoz, hanem megnyíláshoz vezet. Aki megtapasztalta Krisztus életadó jelenlétét, annak küldetése van, nem zárhatja magába örömét. Sokszor mi is olyanok vagyunk, mint Mária Magdolna: sírunk a veszteségeink miatt, és képtelenek vagyunk észrevenni, hogy Isten már ott áll mellettünk. Nézünk, de nem látunk. Kérdezünk, de nem halljuk a választ. A húsvéti öröm csendben, könnyeink között érkezik.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! Te nem tömegeket szólítasz meg, hanem személyeket, engem is. Kimondod a nevemet, úgy, ahogy csak te tudod. Úgy, hogy abban benne van irgalmad és szereteted. Taníts engem is figyelni erre a halk, de határozott hangra! Ne engedd, hogy a fájdalom, a rohanás vagy a közöny elnyomja bennem a te szavadat! Szeretnék úgy hallgatni, mint Mária, és szeretnék elindulni, ahogy ő is elindult egykor. Add, hogy a te hangod vezessen minden utamon!

Az asszonyok gyorsan elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Még úton voltak, amikor néhány őr bement a városba, és jelentette a főpapoknak a történteket. Ezek a vénekkel együtt tanácsot tartottak. Úgy határoztak, hogy sok pénzt adnak a katonáknak, és meghagyják nekik: „Mondjátok azt, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai, és ellopták a holttestet. Ha tudomást szerez róla a helytartó, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket.” Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy meghagyták nekik. Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között. Mt 28,8-15

Elmélkedés

A feltámadt Krisztus újra és újra megjelenik, de felismerni csak a szív figyelmével lehet. Ezt üzeni az asszonyok esete a mai evangéliumban.

Amit húsvét hajnalán a sírnál láttak és hallottak, minden képzeletüket felülmúlta. Az angyal szava, az üres sír látványa, a húsvét tapasztalata már nem engedi, hogy továbbra is a régi módon éljenek. Futnak, hogy megosszák az örömhírt a tanítványokkal, de útközben valami váratlan történik, maga Jézus jön feléjük és ők felismerik.

Mi is úton vagyunk, talán félelemmel, talán örömmel, de mindig a keresés vágyával szívünkben. Jézus pedig újra és újra megelőz minket, ő talál ránk már az úton. Megszólít bennünket a hétköznapokban, a váratlan élethelyzetekben. A Feltámadott nem a templomok falai között rejtőzik, hanem ott van elindulásainkban, a futásunkban, a tanúságtételre készülő szívünkben.

Miközben az asszonyok találkoznak Jézussal, a világ részéről már formálódik az ellenvélemény, megjelenik a hazugság, a tagadás, a pénzen vett elhallgatás. Az őrök pénzt kapnak, hogy elhallgassák az igazságot, ne beszéljenek arról, amit láttak. Ma sincs ez másképp. A Feltámadott jelenléte sokakat zavar. Mert aki valóban találkozott vele, az megváltozik, és a változás mindig kényelmetlen annak, aki a sötétséghez szokott.

Aki találkozott Jézussal, az nem tud hallgatni, hanem útra kel, másoknak is viszi az örömhírt: „Láttam az Urat!” Indulok-e örömmel, hogy én is tanúságot tegyek a feltámadásról?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Krisztus! Te az asszonyokat nemcsak megvigasztaltad, de küldted is, hogy tanúságot tegyenek feltámadásodról. Taníts minket is arra, hogy ne csupán befogadjuk, hanem továbbadjuk az örömhírt! Oly sokszor hallgatunk, amikor szólni kellene. Oly sokszor maradunk csendben félelemből, amikor megvallhatnánk hitünket. Tedd bátorrá szívünket! Ne engedd, hogy a világ hangos tagadása elnyomja bennünk a te halk, de igaz szavadat! Segíts, hogy mindig ragaszkodjunk hozzád, aki új életet, új kezdetet, új reményt adsz!

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9

Elmélkedés

Az üres sír tanúsága

Húsvétvasárnap reggele különös feszültséggel telített. Még sötét van, amikor Mária Magdolna útnak indul. A hajnali órák mindig valami fontos esemény közeledtét jelzik. Olyan, mintha a világ visszatartaná lélegzetét, valami készül. Mária Magdolna nem tud mást tenni, csak odamenni ahhoz a sírhoz, ahová eltemették az Urat. Nem feltámadásra számít, nem készül semmi rendkívülire. Gyászolni szeretné Jézust, el akarja siratni azt, akit elveszített. A szeretet viszi oda, nem a hit, nem az események megértése, nem a felismerés. A szeretet, amely még a halál után is ragaszkodik.

És aztán meglátja, hogy a kő el van hengerítve. A sír nyitott. Ő azonban nem kezd el ujjongani, hiszen még mit sem tud a feltámadásról, hanem megrémül. Az első gondolata nem az, hogy csoda történt, hanem hogy újabb fájdalom éri a gyászban: „Elvitték az Urat a sírból!” Az üres sír első üzenete nem a diadal, hanem a bizonytalanság. A halál biztosnak hitt rendje megingott. És az ember először nem tud örülni ennek, hanem félelem ébred benne.

János evangélista nagyon érzékenyen írja le a részleteket, ami arra utal, hogy személyes tapasztalatokat jegyez le. Péter és a másik tanítvány, aki maga János apostol, a sírhoz futnak. Szinte versenyt futnak, de nem egymással, hanem talán saját félelmükkel, ugyanakkor reményükkel is. Előbb János ér oda, de nem megy be. Péter viszont belép. Ő látja először a lepleket, és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez külön feküdt összehajtva egy helyen. Ezek az apró részletek nem jelentéktelenek. Mert ha valaki ellop egy holttestet, nem hajtogatja össze gondosan a fejkendőt, mert erre nincs ideje és teljesen felesleges volna. Ez tehát nem egy sírrablás nyoma. Itt valami más történt.

A másik tanítvány, azaz János apostol is belép, „látott és hitt” – írja az evangélista, amely egy vallomás arról, amit ebben a pillanatban érzett, átélt. De mit hitt? A feltámadást? Talán még nem teljesen. A hit nem egyik pillanatról a másikra születik, hanem lassan bontakozik ki, lépésről lépésre. Először a szívben, azután az értelemben, s végül az élet minden szintjén.

A húsvét első tanúi nem azt mondják: „Láttuk Jézust, és ezért hiszünk.” Az első tapasztalatuk az, hogy az Úr nincs a sírbarlangban, ahová pénteken tették. Az üres sír nem bizonyíték, hanem meghívás. Meghívás a keresésre, a személyes találkozásra és a hitre. A feltámadás valósága nem megdönthetetlen bizonyítékokkal győz meg, hanem belső tapasztalattal. Az első tanítványok nem látták a feltámadás pillanatát, csupán annak nyomait. És ez elég volt ahhoz, hogy magyarázatot keressenek a történtekre.

Húsvétvasárnap a feltámadás ünnepe és a keresés ünnepe. Azé a vágyé, ami nem tud beletörődni a halálba. Azé a szereteté, amely még a síron túl is él. És azé a hité, amely fel meri tenni kérdéseit, mert bízik abban, hogy lesz válasz. Isten nem zárta be a sírt, az Úr feltámadása után a kő nem került vissza a helyére, éppen ellenkezőleg, a sír nyitva maradt. Az igazi kérdés nem az, hogy tényleg feltámadt-e Jézus, hanem az, hogy mit kezdünk az üres sírral. Az üres sír látványán megdöbbenve és elgondolkozva merjük-e újraértelmezni az életünket? Merjük-e elengedni a megszokott halálos sémákat, gondolatokat, szokásokat? Merjük-e hinni, hogy Isten most is képes új életet adni? Az Úr feltámadásában mi is benne vagyunk. Az Egyház nem egyszerűen azt ünnepli, hogy megtörtént a feltámadás csodája, hanem azt, hogy részesedünk benne. Az üres sír egy új történet kezdete, amelyben mi vagyunk a szereplők. Minden keresztségben, minden megtérésben, minden reményteljes újrakezdésben ott van a húsvét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus, feltámadt Urunk! Te legyőzted a halált és megnyitottad az élet útját. Köszönjük a húsvéti hajnal örömét! Köszönjük, hogy nem a sötétségé és a reménytelenségé az utolsó szó, hanem a világosságé és a reményé. Add, hogy meglássuk az üres sírban a remény kapuját! Ébressz bennünk hitet, amely nem fél elindulni, keresni, futni feléd! Segíts, hogy minden nap felfedezzük jelenlétedet! Adj nekünk apostoli lelkületet, hogy tanúságot tegyünk arról, hogy feltámadtál, élsz és minket is új életre hívsz!

Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.” Mt 28,1-10

Elmélkedés

A csendből élet fakad

Nagyszombat az év legcsendesebb napja. Egy olyan nap, amelyen Isten – úgy tűnik – hallgat. Jézus teste a sírban fekszik. A világ elcsendesült. Az emberek hazamentek. Még az apostolok is elrejtőztek. Nincs csoda, nincs tanítás. Csak a sír csendje. A szombat pihenőnap volt a zsidók számára, és Jézus valóban megpihent. Nagyszombaton a remény ébredésére várunk.

A reményt e nap estéjén a vigília szertartás hirdeti meg, amely nem nappal kezdődik, hanem csak az este sötétjében. A remény a sötétség mélyéről születik. A vigília, a virrasztás a keresztény közösség ősi szertartása. Amikor már minden elhallgatott, akkor kezd el Isten csendben munkálkodni.

A vigília szertartás elején nincs fény a templomban. Csak a tűz lángja világít, majd egy gyertya egyetlen fénye a sötétben. Aztán ez a fény lassan tovaterjed, meggyújt másokat, és a templom lassan megtelik világossággal. A húsvéti gyertya nem csupán egy díszes szimbólum, hanem Krisztust jeleníti meg, aki a világ világossága, s aki legyőzte a sötétséget. Nem kiáltva, nem mennydörgéssel, hanem a feltámadás csendjével.

Máté evangéliuma szerint hajnalban asszonyok mentek az Úr sírjához. Nem az apostolok vagy a tanítványok, nem tekintélyes férfiak. Asszonyok, akik szerették Jézust és halála után gondoskodni akartak róla. Nem vártak feltámadást, csak a testét akarták megkenni olajjal, mert pénteken, a halál és a temetés napján erre már nem volt idő. Ők lettek az elsők, akik az üres sírral és az angyallal találkoztak. Az angyal így szól: „Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Ő nincs itt, mert feltámadt.” Egyetlen kijelentés, amely mindent megváltoztat.

A keresztény hit ezzel kezdődik. Nem a tanításokkal, nem a csodákkal, hanem azzal a ténnyel, hogy Jézus, aki meghalt, többé nincs a sírban. Az élet győzött a halál fölött. Győzelme nem látványos diadal, hanem megjelenés személyes találkozások alkalmával. A feltámadt Jézus nem tömegek előtt mutatja meg magát, hanem azoknak, akik hűségesek maradtak hozzá. Az asszonyok látják meg először, és ők kapják a küldetést: „Menjetek, vigyétek hírül!”

A feltámadás nem elmélet, hanem tapasztalat, találkozás, élmény és változás. Aki valóban találkozik a Feltámadottal, az nem maradhat ugyanaz. A feltámadás öröm és átalakulás. A régi világ már nem működik úgy, mint eddig.

Nem meglepő, hogy az Egyház a régi hagyomány szerint éppen ezen az éjszakán kereszteli meg a közösség új tagjait. A keresztség a halál és feltámadás misztériumába von be bennünket. A régi ember meghal, az új ember megszületik. Az éjszaka sötétjéből elindulunk a fény felé. Azért van szükség ennyi olvasmányra, történetre a vigília során, hogy emlékeztessenek minket: Isten története a szabadítás története. Az egyiptomi szolgaságból való szabadulás, az átkelés a kiszáradt tengeren, a próféták ígéretei mind egy irányba mutatnak: Isten nem hagyja, hogy a halálé legyen az utolsó szó.

A vigília szertartása a kezdet. A halál nem zárja le az életet, hanem átjáróvá, kapuvá válik az örök élet felé. A kő, amely elzárta a sírt, most elgördül. Isten újra és újra képes életet fakasztani ott is, ahol az ember már tehetetlen. Ez a keresztény remény alapja. Nem a naiv optimizmus, nem gyermeteg képzelődés, hanem a feltámadott Krisztussal való személyes találkozás tapasztalata.

A mintegy kétezer évvel ezelőtti esemény napjainkban is és minden korban megismétlődik. Ma is vannak asszonyok és férfiak, akik sötétben indulnak el és a világosságban térnek vissza. Ma is vannak sírok, amelyek üresek maradnak, sebek, amelyek váratlanul begyógyulnak, remények, amelyek újraélednek. Jézus ma is él, megjelenik, és felszólít minket: Menjetek! Mondjátok el, hogy aki hisz, az megláthatja a feltámadt Urat!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a sír csendjéből léptél ki új életre, köszönjük neked a reményt. Köszönjük, hogy sötétségből világosságba hívsz bennünket, hogy nem hagysz a halálban, hanem életet kínálsz ott is, ahol már minden elveszettnek tűnik. Segíts, hogy ne féljünk a szenvedéstől, a veszteségektől, a haláltól! Add, hogy felismerjünk téged azokban a pillanatokban is, amikor még nem látjuk a hajnal fényét! Újíts meg bennünket, és gyújts világosságot szívünkben, hogy valóban húsvéti emberekké, a feltámadás tanúivá váljunk!

Ettől fogva Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa Jézust. A zsidók azonban ezt kiáltozták: „Ha szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja. Mert mindaz, aki királlyá teszi magát, ellene szegül a császárnak.” E szavak hallatára Pilátus kivezet- tette Jézust, maga pedig a bírói székbe ült a kövezett udvaron, amelyet héberül Gabbatának hívnak. A húsvéti készület napja volt, a hatodik óra körül. Így szólt a zsidókhoz: „Íme, a királyotok!” De azok így kiáltoztak: „El vele, el vele! Feszítsd meg!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” A főpapok azonban ezt felelték: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy keresztre feszítsék. Ekkor a zsidók átvették Jézust. A keresztet ő maga vitte, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették őt, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készített, és a keresztfára tétette. Ez volt ráírva: „A názáreti Jézus, a zsidók királya.” A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz. Héberül, latinul és görögül volt felírva. A zsidó főpapok kérték Pilátust: „Ne azt írd: A zsidók királya hanem ahogy ő mondta: A zsidók királya vagyok”. Pilátus azonban ezt válaszolta: „Amit írtam, megírtam.” A katonák pedig, miután Jézust keresztre feszítették, fogták a ruháit, négyfelé osztották, mindegyik katonának egy részt. Azután a köntöse következett. A köntös varratlan volt, egy darabból szabva, ezért így szóltak egymáshoz: „Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így beteljesedett az Írás: „Szétosztották maguk között ruháimat, s a köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége, és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután a tanítványhoz szólt: „Íme, a te anyád!” Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány. Jézus tudta, hogy minden beteljesedett. De hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel telt edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték, és a szájához emelték. Mikor Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” És fejét lehajtva kilehelte lelkét. A zsidók pedig, mivel az előkészület napja volt, és a holttestek nem maradhattak a kereszten, megkérték Pilátust, hogy töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát, és vetesse le őket a keresztről. Az a szombat ugyanis nagy ünnep volt. Elmentek tehát a katonák, és megtörték a lábszárát az egyiknek is, a másiknak is, akit vele együtt fölfeszítettek. Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona beledöfte lándzsáját az oldalába. Ekkor vér és víz folyt ki belőle. Az tanúskodik erről, aki látta ezt, és az ő tanúságtétele igaz. Jól tudja ő, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontot ne törjetek benne!” És ami az Írás más helyén áll: Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak.” Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt, bár a zsidóktól való élelmében csak titokban, engedélyt kért Pilátustól, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. El is ment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki korábban egyszer éjszaka ment Jézushoz. Hozott mintegy száz font mirha- és áloékeveréket. Fogták Jézus testét, és fűszerekkel együtt gyolcsleplekbe göngyölték. Így szokás temetni a zsidóknál. Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, a kertben pedig egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt oda temették Jézust. Jn 19,12-42

Elmélkedés

A kereszt előtt

Nagypénteken a templom csendes, az oltár üres, nincsenek harangok, nincsen mise, még az énekek is visszafogottabbak. A középpontban egyetlen jelkép áll: a kereszt. Ma az Egyház nem tanít, nem ünnepel és nem díszít. Csak szemlél, csendben térdel a megfeszített Úr előtt. Mert ma nem mi beszélünk, hanem Isten szól, de nem szavakkal, hanem a szenvedés, a csend, a hűség és a szeretet gesztusaival.

Jézus ezen a napon nem mond beszédet, nem tesz csodát, nem gyógyít. Ma mindent elszenved: elárulják, elfogják, elhurcolják, elítélik, megostorozzák, megalázzák, majd keresztre feszítik. Ő mindezt szótlanul vállalja. Nem védekezik, nem próbálja kimenteni magát ebből a helyzetből. A szenvedést nem meneküléssel, hanem szeretettel fogadja. És ez a szeretet az, ami képes átformálni a világot és az embert, aki megváltásra vár.

A kereszt titka nem magyarázható meg emberi logikával. Miért nem szállt le Jézus a keresztről, ha valóban Isten Fia volt? Miért nem mutatta meg isteni erejét? Miért nem győzött az erő, a hatalom által? Azért, mert nem az volt a cél, hogy meggyőzzön bennünket, hanem hogy megmentsen, megváltson minket. A megváltás csak a szeretet útján lehetséges. Aki szenved, annak nem válaszokra van szüksége, hanem együttérzésre. Jézus nem kívülről nézte az emberiség fájdalmát, hanem személyesen élte át. Ő jelen van minden szenvedésben. A kereszten ott van minden emberi fájdalom, elhagyatottság, kiszolgáltatottság. Nagypéntek válasz arra a kérdésre: hol van Isten, amikor szenvedés ér minket? Jelen van a fájdalomban, a gyászban, a vereségben, de nem szemlélő, hanem ő maga az áldozat.

A passió, a szenvedéstörténet részletei – Péter tagadása, a hamis tanúk, a töviskorona, a kereszt hordozása, a világra boruló sötétség, a végső kiáltás az Atya felé – mind-mind egyetlen irányba mutatnak: Jézus szeretete nem torpan meg a szenvedés határánál. A kereszt ezért nem pusztán kínzóeszköz, hanem szeretet, a legnagyobb szeretet, az önfeláldozó szeretet jele. A kereszt Isten üzenete, az ő válasza az emberi szenvedésre, amely soha nem értelmetlen.

Jézus édesanyja, Mária is ott áll a kereszt alatt. Nem érti a helyzetet, de hisz. Nem vádol senkit, nem követel magyarázatot, hanem jelen van. S mellette János, a szeretett tanítvány, akinek szintén nincs szerepe, nincs szava. Csak jelen van. Ez a hűség arca: ott lenni akkor is, amikor nincs mit tenni. Ez az igazi hit. Nem az, amelyik mindig válaszokat kap, hanem az, amelyik kitart a sötétség óráiban is. A kereszt alatti jelenlét a legmélyebb tanúságtétel. Jelen lenni, amikor minden összeomlani látszik. Jelen lenni, amikor szinte már elfogy a remény.

Nagypéntek csendje nem a reménytelenség némasága, hanem a titok csendje. Ez a nap megállásra hív. Szemlélésre és elidőzésre. Nem érdemes átrohanni rajta, nem kell sietni, nem lehet „letudni”. Mert amit ma látunk, az Isten legmélyebb szándékának tükre. A kereszt nem véletlen, nem baleset, nem szükségszerűség, hanem szabad döntés, a szeretet döntése.

Egy idős férfi minden nap meglátogatja feleségét az idősek otthonában. A nő Alzheimer-kórban szenved, ezért már régóta nem ismeri meg őt. Általában barátságos, de néha elutasító és ingerült férjével, aki mégis jön hozzá. Minden nap, ugyanabban az időben. Megfogja a kezét. Nem beszél sokat. Csak ott van mellette, és segít neki apró dolgokban. Az egyik ápoló egyszer megkérdezte tőle: „Miért jön hozzá, miért beszél neki, ha a felesége már nem is tudja, ki maga?” A férfi így felelt: „De én tudom, hogy ki ő. És ez elég.” Ez a házastársi szeretet. És ilyen a nagypénteki lelkület.

A kereszt ma is jelen van. Nemcsak Jézus halálára emlékeztető jelként, hanem a mi életünk szenvedéseiben. Mert a szenvedés minket is elér. A mai ember is hordozza a betegség, a magány, a gyász, a küzdelmek keresztjét. De már nem egyedül. Mert Krisztus ott van minden kereszt mögött. A mi fájdalmunkban is megjelent Isten, egyszer s mindenkorra.

Nagypéntek arra hív, hogy ne féljünk a kereszttől. Ne meneküljünk, ne akarjunk mindig gyors megoldásokat. Nézzünk szembe a szenvedéssel és a halállal. Fogadjuk el, hogy van, amit nem értünk, és van, amit nem lehet megkerülni. De sosem kell egyedül átmennünk rajta. Mert Jézus már végigment ezen az úton. Ezért nem a fájdalomé az utolsó szó. Nem a gyászé, nem a síré, nem a sötétségé. Hanem a szereteté. És ebből a szeretetből születik majd az a hajnal, amit húsvét reggele hoz el. De most még maradjunk itt. A kereszt alatt. Csendben. Mert itt születik az igazi remény.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus, kereszted alatt állok. Nem értem, miért kellett így meghalnod. Nem értem, hogyan lehet ekkora a szeretet. De hiszek, mert látom önfeláldozó szereteted. Mert te nem szavakkal, hanem egész életeddel szerettél. Uram, olyan sokszor elfutottam. Kíméltem magamat. Megtagadtalak. De most itt vagyok. Szeretnék veled maradni a fájdalomban is. A csendben is. A kereszt alatt. Taníts hűségesnek lenni! Taníts csendben szeretni! Taníts kitartani! Mert tudom, a kereszt nem a vég, hanem a megváltás. Ez a kezdet. Köszönöm, Uram, hogy szeretsz – mindhalálig.

Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához. Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt. Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte. Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt: „Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted”. De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha.” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám”. Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Jn 13,1-15

Elmélkedés

A szeretet tettei

Az egyik plébánián évek óta minden hétvégén a programok után ugyanaz az idős asszony szokott rendet tenni, elmosogatni, takarítani. Csendesen, feltűnés nélkül végezte mindig ezt a szolgálatot, fizetést sem kért érte. Olyan régóta az ő feladata volt ez, hogy már senki nem emlékezett rá, hogy melyik korábbi plébános kérte meg rá. Egy alkalommal a rendet és tisztaságot látva a plébános megköszönte munkáját majd pedig megkérdezte tőle: „Miért csinálja?” Az asszony csak ennyit mondott: „Ez nekem olyan szolgálat, mint Jézusnál az apostolok lábának megmosása. Így közelebb vagyok Jézushoz.” A „lábmosás”, a szolgáló cselekedet nem mindig nagy dolgokban történik, hanem ott van a csendes háttérmunkában, amiről senki nem tud, csak az Isten. De ezekből a cselekedetekből épül az Egyház, amelynek minden korban a szolgálat a küldetése.

Ma, nagycsütörtök estéjén, az utolsó vacsorára emlékezünk, amelyen Jézus nem nagy szavakkal, hanem cselekedeteivel tanít. Nem elvont tanokat magyaráz, nem újabb gyógyításnak tanúi az apostolok, hanem egy egészen más csodával, a kenyér és a bor átváltoztatásával nyűgözte le tanítványait. Előbb azonban letérdel eléjük és megmossa a lábukat. A Mindenható, a világ Ura vizet önt egy tálba, kötényt köt és szolgává válik. Cselekedete nem egyszerűen egy szép gesztus, hanem az evangélium lényegét mutatja be: a szeretetet, amely nem uralkodni akar, hanem szolgálni. A szeretetet, amely nem a maga kényelmét keresi, hanem a másik javát. A szeretetet, amely cselekszik, lehajol, és nem fél attól, hogy „túl alacsonyra” száll.

Péter tiltakozása – „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” – talán a mi ellenállásunkat is tükrözi. Nehéz elhinni, hogy Isten ennyire közel akar jönni. Nehéz elfogadni, hogy Jézus nemcsak nagy tanító és erkölcsi példakép, hanem olyan Úr, aki lehajol a poros életünk mellé, és megtisztít minket. A lábmosás nem csupán szertartás, hanem az alázat szentsége. Jézus ezzel mutatja meg, mit jelent szeretni „mindvégig”, azaz egészen a kereszthalálig.

A nagycsütörtöki este egyszerre meghitt és drámai. E baráti vacsorán a szeretet és az árulás, a közelség és az elválás pillanatai keverednek. Jézus azonban minden mozzanatot világosan lát, tudja, honnan jött és hová megy. Ez a belső bizonyosság adja neki azt a szabadságot, hogy teljesen odaadja önmagát, akkor is, amikor az apostolok értetlenül figyelik őt.

A lábmosás gesztusa nem marad meg az utolsó vacsora termében. Jézus ezt mondja: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.” Ez nem csak a papság, a szerzetesek vagy a „szentek” feladata. Ez minden tanítvány kötelessége. Minden keresztény közösség, család, baráti társaság akkor lesz hiteles, ha tagjai le tudnak hajolni egymás elé és az idegenek elé, tehát ha az uralkodás helyett a szolgálatban keresik és találják meg hivatásukat.

Nagycsütörtök estéjének különleges megvilágítást ad az Úr másik szeretetből fakadó cselekedete, az Eucharisztia alapítása. Az utolsó vacsora az Oltáriszentség születésnapja. Itt mutatja meg Jézus, hogy a kenyér és a bor nem szimbólum, nem jelkép csupán, hanem valóságosan az ő odaadott teste és kiontott vére. Az az isteni szeretet, amely lehajolt a lábmosásban, ugyanaz, amely az Oltáriszentségben nap mint nap nekünk adja önmagát. Ahogyan az Úr magát megtörte és szétosztotta, úgy kell nekünk is magunkat odaajándékozni másokért a szeretet csendes, hétköznapi tetteiben.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus, aki letérdeltél tanítványaid elé, és megmostad lábukat, taníts engem is igazi alázatra. Taníts lehajolni másokhoz, különösen azokhoz, akiket nehéz szeretnem! Ne engedd, hogy a szolgálatot megalázónak érezzem, hanem add, hogy felfedezzem benne a szabadságot és a boldogságot, hogy örömmel szolgáljak embertársaimban neked! Törd meg bennem a gőgöt, az önzést és a kiváltságos helyzetekhez való ragaszkodást! Formáld szívemet a te szíved szerint, hogy merjem megtenni a talán kicsinek tűnő, de szeretetből fakadó tetteket! Add, hogy ne csak a szavaimmal, hanem az egész életemmel tanúskodjam rólad! Te, aki valóságosan jelen vagy az átváltoztatott kenyérben, az Oltáriszentségben, segíts, hogy én is kenyérré váljak, odaadjam magamat mások számára!

A betániai vacsora után a tizenkettő közül az egyik, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz és megkérdezte tőlük: „Mit adtok nekem, ha kezetekbe juttatom Jézust?” Azok harminc ezüstöt ígértek neki. Ettől kezdve csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik. A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Ő így felelt: „Menjetek be a városba, egy bizonyos emberhez, és mondjátok neki: A Mester üzeni: Közel van az én időm; tanítványaimmal nálad költöm el a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Amikor beesteledett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal asztalhoz telepedett. Miközben ettek, így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, közületek egyvalaki elárul engem!” Erre nagyon elszomorodtak, és sorra kérdezték őt: „Csak nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el engem. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak, aki az Emberfiát elárulja! Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik!” Erre Júdás, az áruló is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” Ő így felelt: „Te magad mondtad!” Mt 26,14-25

Elmélkedés

Nagyszerdán az evangélium egy emberi tragédiát mutat be. Egy férfi, aki három évig Jézus tanítványa volt, most pénzért elárulja őt. Egy hamis baráti gesztus lesz a jel, amely mögött hideg számítás és megtört, elvesztett hit áll. A kezdeti lelkesedésnek, ami a többi apostolhoz hasonlóan Júdásban is meglehetett egykor, már semmi nyoma. Júdás alakja megrázó: nem egy ellenség vagy egy idegen, hanem egy közeli tanítvány az áruló.

Mi történhetett Júdással? Talán belefáradt a messiási várakozásba? Vagy talán csalódott, hogy Jézus nem úgy váltja meg Izraelt, ahogyan ő elképzelte? Esetleg elhatalmasodott benne a keserűség, és már nem bízott sem Jézusban, sem önmagában? Minden árulás mélyén ott húzódik a hit elvesztése, nem feltétlenül Istenben, hanem a szeretet erejében. Nem tudjuk, mikor történhetett meg ez Júdással, de sorsa ezen a ponton még nem pecsételődik meg. Az utolsó vacsorán ő is ott ül az asztalnál, Jézus szemébe nézhet. Még lehetne visszaút számára. De Júdás elzárja a szívét és kimegy az éjszakába, a sötétségbe, ami egyúttal a közösség elhagyását is jelenti. A történet nem a pénzről szól elsősorban, hanem arról a belső sötétségről, amely akkor születik, amikor megszűnik bennünk a remény, hogy Isten meg tud bocsátani.

A mai nap arra hív minket, hogy ne maradjunk a bűnben. Ne cipeljük magunkkal tovább sebzettségeinket úgy, hogy közben nem merünk újra az Úrhoz fordulni. Jézus nem várja el, hogy hibátlanok legyünk, de azt kéri, hogy ne zárjuk ki őt a szívünkből, ne feledkezzünk meg az irgalom erejéről, a bocsánatkérés lehetőségéről. Jézus az utolsó vacsorán nem csak testét és vérét adja, hanem a megbocsátás és újrakezdés lehetőségét is. Az Úr asztalánál nekem is helyem van.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Ma Júdás, az áruló tanítvány személye áll előttem, akiben felismerem saját gyengeségemet. Hányszor voltam megalkuvó, hányszor tagadtalak meg, nem szóval, hanem hallgatással, közönnyel, gyávasággal. Őrizz meg attól, hogy úgy távozzak mellőled, mint Júdás, hallgatagon, titkolózva, magamba zárkózottan, a saját sötétségembe merülve! Adj nekem alázatot, hogy kérni tudjam bocsánatodat! Segíts, hogy mindig legyen lehetőségem a visszatérésre! Taníts meg bízni a te irgalmadban, jobban, mint önmagamban!

Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták, kiről mondta ezt. A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél!” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!” Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt. Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja őt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.” Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted.” Jézus ezt felelte neki; „Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Jn 13,21-33.36-38

Elmélkedés

A betániai étkezést követően az utolsó vacsora termébe vezet minket az evangélium. Dermesztő szavak hangzanak el Jézus részéről: „Egy közületek elárul engem.” Az asztalnál ülők döbbenten néznek egymásra, talán senki sem gondol önmagára.

Az árulás nem csak Júdás története. Valahol mindannyiunkban ott él az árulás lehetősége: a gyávaság, az önérdek, a szeretetlenség pillanatai, amikor megtagadjuk hitünket, hátat fordítunk az igazságnak, vagy eláruljuk a Jézus iránti hűséget egy könnyebb útért vagy ígéretért. Júdás eladja a Mestert harminc ezüstért. Péter pedig, aki látszólag kész meghalni Jézusért, még ezen az éjjel háromszor tagadja meg. A tanítványi közösség ilyenkor nem hősiesnek, hanem meggyötörtnek, sebzettnek, gyengének mutatkozik, amilyenek mi is vagyunk, amikor kísértésbe esünk.

De Jézus nem fordul el tőlük. Sem Júdás felé nem kiált haraggal, sem Pétert nem alázza meg. Csendben bemártja a falatot és odanyújtja Júdásnak. Péternek pedig előre jelzi a gyengeségét, hogy ne essen kétségbe, hanem felemelkedjen az elbukás után. Mert mindig van visszaút, Júdás számára is lett volna, a bűnt meg lehet bánni, a hibákat jóvá lehet tenni.

Ez az este próbatétel. Megmutatja, mi lakozik bennünk, és mit kezd ezzel Isten. Ő nem retteg tőle, hiszen ismeri gyarlóságunkat, nem ítél el minket, hanem odahajol hozzánk, még az árulóhoz is.

Nem az a kérdés, hogy hibázunk-e, hiszen ez elkerülhetetlen, hanem az, hogy merünk-e őszintén Jézus tekintetébe nézni bukásaink után is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézusom, ma belépsz az emberi szív legsötétebb helyeire is. Nem rémülsz meg az árulástól, a tagadástól, a gyávaságtól. Szelíden nézel az asztalnál ülőkre, rám is, aki oly sokszor hasonlítok a téged eláruló Júdásra vagy téged megtagadó Péterre. Kérlek, adj nekem bátorságot, hogy szembenézzek a gyengeségeimmel! Add, hogy ne tagadjalak meg akkor sem, amikor kényelmesebb lenne hallgatni! Amikor elbukom, segíts, hogy visszataláljak hozzád! Taníts meg a hűségre és a melletted kitartó szeretetre! Köszönöm, hogy te soha nem árulsz el, hanem hűséges maradsz önmagadhoz és szeretetedhez.

Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére. Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között. Mária pedig vett egy font illatos, drága nárduszolajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: „Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?” Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta. Jézus azt mondta neki: „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek.” A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban. Jn 12,1-11

Elmélkedés

A Jeruzsálemhez közeli Betánia egyik háza különös illattal telik meg. Nem a vendéglátás szelíd illatával, hanem a közelgő szenvedés és halál kesernyés illatával. Mária nárduszolajjal keni meg Jézus lábát, majd hajával megtörli. Megdöbbentően személyes, ugyanakkor jövőbe mutató, prófétai cselekedet ez. Mária nem tudja még pontosan, mi vár Jézusra, de a szívében érzi, hogy hamarosan valami végérvényes fog történni. Mária – egyedül a jelenlévők közül – nem szavakkal, nem a vendégnek járó tiszteletteljes köszöntéssel, hanem egy jelképes cselekedettel fogadja a házukba érkező Jézust.

Ez az evangéliumi történet lelkünk tükre lehet most, a nagyhét elején. Lázár, akit Jézus feltámasztott, ott ül az asztalnál, ő az élet jele. Márta szokásához híven szolgál, benne a cselekvő szeretet példaképét látjuk. Mária pedig Jézusra „pazarolja” figyelmét és szeretetét, az ő személye a szemlélődő, elcsendesedő ember eszményét mutatja felénk, aki kilép a szokások világából és az értelmet meghaladó szeretet útját választja.

Közben ott van Júdás is. Szavai hűvösek, erkölcsösnek tűnnek, de nincs bennük szeretet. Ő számol, mérlegel, okoskodik. De éppen ez az a hozzáállás, amitől a kereszt titka teljesen idegen. Júdás kérdése emberi logikát követ: „Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?” De a szeretet nem mindig logikus, és főként nem számítgató. Mária gesztusa túlmutat az értelmen, és így az isteni világba nyílik: a temetés elővételezése ez, a Messiás iránti tisztelet megnyilvánulása. Melyik lelkületet hordozom magamban? Tudok-e Máriaként időt „pazarolni” az imára, energiát az adakozásra, figyelmet másokra anélkül, hogy hasznot várnék?

Térj be a betániai házba! Ülj le csendesen és szívd magadba ennek a különös olajnak az illatát!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te Betániában nemcsak vendég voltál, hanem a szeretet középpontja. Add szívembe Mária lelkületét, aki nem sajnálja a legdrágábbat sem neked adni! Tisztíts meg a számító gondolatoktól, a középszerű hittől és az anyagi biztonságot kereső lelkülettől! Add, hogy merjek nagyvonalúan szeretni és bőkezűen adakozni! Segíts felismerni, hogy minden, amit neked adok, valójában megszenteli az életemet! Szeretnék a nagyhéten közelebb kerülni hozzád, hogy húsvét ünnepére a hála, az imádat, a csendes hűség és az öröm illata töltse be szívemet!

Amikor Jeruzsálemhez közeledve az Olajfák-hegyére, Betfagéba értek, Jézus elküldte két tanítványát ezekkel a szavakkal: „Menjetek előre a szemközti faluba. Ott mindjárt találni fogtok egy szamarat megkötve, és vele a csikóját. Oldjátok el és vezessétek hozzám! Ha valaki szólna valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége, és mindjárt elengedi őket.” Ez azért történt, hogy beteljesedjék, amit a próféta jövendölt: Mondjátok meg Sion lányának: Íme, a királyod érkezik hozzád, Szelíden, szamárháton ülve, Egy teherhordó állat csikóján. A tanítványok elmentek s úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik. Elhozták a szamarat és a csikóját, letakarták ruháikkal, ő pedig felült rá. A tömegből nagyon sokan az útra terítették ruháikat, mások ágakat tördeltek a fákról és az útra szórták. Az előtte járó és az utána vonuló tömeg így kiáltozott: Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban! Amikor beért Jeruzsálembe, megmozdult az egész város, és kérdezgették: „Ki ez?” A tömeg pedig ezt felelte: „Ő a Próféta, Jézus, a galileai Názáretből.” Mt 21,1-11

Elmélkedés

Ruhák a földön

Virágvasárnap két kiáltás üti meg fülünket: a „Hozsanna Dávid fiának!” ujjongása és a „Feszítsd meg!” ordítása. E két kiáltás nem két külön tömeg hangja, hanem az ember két arcát mutatva ugyanazon emberi ajkakról hangzik el. Az ember ma is képes egyszerre lelkesedni és halált követelni, vagy legalábbis rendkívül gyorsan bekövetkezhet a fordulat. Az evangélium felidéz egy történelmi eseményt – Jézus bevonulását Jeruzsálembe – s egyúttal tükörként tárja elénk a megváltás útját, azt, ahogyan Isten szelíden, erőszak nélkül elindul a keresztúton és vállalja értünk a szenvedést.

A jelenet kettőssége azonnal szembetűnik. Jézus királyként vonul be, de nem hatalommal, nem lóháton, nem karddal, hanem egy szamár hátán. A hatalom gesztusai helyett az alázat jelei kísérik: ruhák a földön, pálmaágak a kezekben, hangos ujjongás. Ezzel Jézus azt üzeni, hogy az ő országa nem ebből a világból való, az ő győzelme nem a hatalom logikája szerint történik.

Jézus az ünnepre érkezik Jeruzsálembe, de már tudja, hogy az örömteli kiáltások hamarosan elhalnak, és a lelkes tömeg hamarosan másik jelszót harsog felé. Ő mégis megy. Tudatosan, szabadon, szeretetből. A virágvasárnapi bevonulás a keresztút nyitánya: Jézus belép abba a városba, amelyet néhány nap múlva keresztjét hordozva hagy el, hogy a városon kívül, a Golgotán életét adja értünk. Jézus nem akarja elkerülni a szenvedést, nem tér le az útról, amely az Atya akaratának teljesítése. Nem evilági hatalmat akar, hanem megváltást hoz. Nem ítélkezik, hanem irgalmat gyakorol. Az ő királysága nem trónon kezdődik, hanem kereszten teljesedik be. Ezért nincs virágvasárnap nagycsütörtök, nagypéntek és húsvét nélkül. A mai ünnep a hit titkának előcsarnoka, ahol Jézus személyét nem elég csodálni, hanem követni is kell. A szamárháton való bevonulásban nem gyengeséget kell látnunk, hanem erőt, a győzelem új formáját. Itt kezdődik az az út, amely elvezet az igazi királyhoz, aki lehajol a bűnösökhöz, alázattal megmossa tanítványai lábát, vállára veszi a keresztet, elszenvedi a halált, és feltámadásával új életet nyit minden ember számára.

Nemrégiben olvastam egy apáca, Sára nővér életének történetét, aki a XX. század közepén élt Lengyelországban. Egy kis rendházban szolgált és betegápolással foglalkozott. Csendes, halk szavú szerzetes volt, aki soha nem állt a középpontban. Nem volt teológus, sem ismert karizmatikus személy, de szívéből izzott az evangélium. Amikor kitört a kolera-járvány, ő önként jelentkezett, hogy elmegy egy elzárt bányászfaluba, ahol a betegek sorra haltak meg, mert nem volt, aki ápolja őket. Volt egy szamara, annak hátára pakolta fel kosarában az élelmet, így vitte naponta az ebédet a fertőzötteknek, miközben mindenki más távolságot tartott tőlük. A helyiek azt mondták: „Úgy érkezett a falunkba, ahogy Jézus Jeruzsálembe.” Egy napon a nővér maga is összeesett és pár nap múlva meghalt. Temetése szinte néma volt, hiszen karantén volt érvényben. De azok a szegény emberek, akik az életüket köszönhették neki, ott voltak és egy-egy olajfaágat tettek a sírjára. Egy egyszerű ágat, amit a temető mögött vágtak. Mert számukra Sára nővér nem csak betegápoló apáca volt, hanem ő volt „a király, aki szamárháton érkezett”.

A virágvasárnap döntés elé állít: Akarok-e Jézussal maradni a szenvedés útján? Bízom-e abban, hogy a kereszt nem a vég, hanem a feltámadás kapuja?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus, szelíd Királyom! Köszönöm, hogy nem hatalommal és erőszakkal, hanem irgalommal és szeretettel lépsz be életembe. Te nem uralmat követelsz, hanem engedelmes szívet kérsz. Segíts, hogy ne csak a virágvasárnapi ujjongásban, hanem a kereszt alatt is melletted maradjak! Taníts meg alázattal és hűséggel követni téged, akkor is, ha az út nehéz, ha a világ más irányba csábít! Add, hogy életem úttá váljon, amely az örök életre vezet!

Lázár feltámasztása után a Mártához és Máriához jött zsidók közül sokan hittek Jézusban, mert látták, amit cselekedett. Némelyek azonban elmentek a farizeusokhoz, és jelentették, hogy mit tett Jézus. Erre a főpapok és a farizeusok összehívták a főtanácsot, és így tanakodtak: „Mit tegyünk? Ez az ember sok csodát művel. Ha engedjük, hogy folytassa, mindnyájan hisznek majd benne. Aztán jönnek a rómaiak, és elpusztítják szentélyünket és népünket.” Közülük az egyik, Kaifás, aki abban az évben főpap volt, ezt mondta nekik: „Ti nem tudtok semmit. Gondoljátok csak meg: jobb, ha egy ember hal meg a népért, minthogy az egész nemzet elpusztuljon!” Ezt pedig nem magától mondta, hanem mint annak az évnek főpapja prófétaként megjövendölte, hogy Jézus a népért hal meg; sőt, nemcsak a népért, hanem hogy egybegyűjtse Isten szétszóródott gyermekeit. Attól a naptól kezdve megegyeztek abban, hogy megölik őt. Ezért Jézus nem mutatkozott többé nyilvánosan a zsidók előtt, hanem visszavonult a pusztaság melletti vidékre, egy Efraim nevű helységbe, és ott tartózkodott tanítványaival együtt. Közeledett a zsidók húsvétja. A vidékről már az ünnepek előtt sokan felzarándokoltak Jeruzsálembe, hogy megszentelődjenek. Ezek keresték Jézust, és még a templomban is beszélgettek róla: „Mit gondoltok, eljön-e az ünnepre?” A főpapok és a farizeusok ugyanis ekkor már kiadták a rendeletet, hogy aki tud valamit Jézus tartózkodási helyéről, jelentse, hogy elfoghassák őt. Jn 11,45-57

Elmélkedés

A mai evangéliumi szakasz már Jézus halálát vetíti előre. A főpapok és farizeusok tanácsot tartanak, mert félnek: „Ha így hagyjuk, mindenki hinni fog benne.” A tekintélyük, a hatalmuk, az általuk képviselt vallási rend forog kockán, ezért meghozzák a döntést: „jobb, ha egy ember hal meg a népért.”

Kaifás főpap, anélkül hogy tudná, próféciát mond. Nem a saját akarata, hanem Isten szándéka szerint. Igen, Jézus halála „a népért” történik. Érted. Értem. Mindenkiért. Az ő halála nem a politikai logika végeredménye, hanem az isteni szeretet legmélyebb cselekedete az emberek megváltása érdekében. Ő önként áldozza fel életét, hogy mi élhessünk. Ez a kereszt ellentmondása. A legnagyobb igazságtalanság az emberiség megváltását eredményezi. A legmélyebb szenvedés valójában a legnagyobb szeretet. Ebben van a kereszténység igazi ereje, nem a sikerben, hanem az áldozatban. Nem abban, hogy mindent megkapunk, hanem hogy önként odaadunk mindent.

Nagyböjt vége felé közeledünk. Már szinte látjuk a távolban a Golgotát. Ma még van időnk kérdezni: vállalom-e a hétköznapok áldozatait? Engedem-e, hogy Jézus szenvedése irgalmas szívűvé, türelmessé, hűségessé tegyen? Ha igen, akkor valóban az ő tanítványa vagyok, aki nem menekülök el a kereszt elől, hanem szeretetből hordozom.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, nehezen értem, hogy a halál lehet az élet forrása. Nehezen fogadom el, hogy a kereszt valójában győzelem. De ha te ezt mondod, akkor hiszek ebben. Taníts, hogy a fájdalomban, a visszautasításban, a magányban, a szenvedésben is meglássalak téged! Taníts meg arra, hogy ne féljek az áldozattól és ne a kényelmes megoldásokat keressem! Add, hogy megértsem: értem vállaltad a szenvedést és értem haltál meg a kereszten!

Egy alkalommal a zsidók köveket ragadtak, hogy megkövezzék Jézust. Erre ő megkérdezte tőlük: „Sok jótettet vittem végbe köztetek Atyám nevében. Melyik jócselekedetért akartok megkövezni engem?” A zsidók ezt válaszolták: „Nem a jócselekedetért, hanem a káromkodás miatt akarunk megkövezni, mert ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus ezt felelte: „A Szentírásban nemde ez áll: Én mondottam: istenek vagytok? Ha már azokat is isteneknek mondja az írás, akikhez Isten igéje szólt – és az írás nem veszítheti érvényét –, hogyan mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világba küldött: Káromkodol! – mert azt mondtam, hogy Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.” Erre ismét el akarták fogni őt, de kiszabadította magát kezükből. Ezután Jézus újra a Jordánon túlra ment, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott is maradt. Sokan keresték fel, mert így vélekedtek: „János ugyan egyetlen csodát sem tett, de amit Jézusról mondott, az igaznak bizonyult.” És sokan hittek Jézusban. Jn 10,31-42

Elmélkedés

A zsidók köveket ragadnak – ezzel kezdődik az evangélium. A szándék világos, el akarják hallgattatni Jézust. Azért, mert szerintük „istenkáromlást” követett el, önmagát Isten Fiának nevezte. De Jézus nem hátrál meg, nem vonja vissza szavait, nem tagadja meg önmagát. Ehelyett valami rendkívülit tesz: érveket hoz. Nem védekezik, hanem a tetteire hivatkozik: „higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.”

Ez több, mint logikus magyarázat. Ez a hit próbája. Jézus azt mondja: nézd az életemet, és dönts. A szavai, a gyógyításai, az irgalma, a tanítása – ezek tesznek tanúságot arról, hogy ki ő valójában. Nem titokban munkálkodik, hanem nyíltan, láthatóan, tehát cselekedetei alapján mindenki eljuthat a hitre.

A kereszténység ma is így működik. Nem elég a szó, a vallásos stílus vagy a jámborság. A hit akkor lesz valódi, ha tettek fakadnak belőle és életet formál. Akkor élő a hit, ha az ember másként él, mint az Isten nélkül élők. A hívő ember megbocsát, szolgál, nem tér el az igazságtól, nem is ítél meg másokat.

Ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy miért hiszünk Jézusban, egyszerűen csak ezt kellene felelnünk: „Nézd meg, hogyan élek.” Nem tökéletesen, nem hibátlanul, de másként, mert Isten vezet. Ha valóban Isten akarata szerint cselekszünk, akkor hiteles lesz az életünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Néha azt gondolom, hogy a hit csupán az én belső ügyem, egy érzés, amit elrejthetek. De te ma arra hívsz, hogy a tetteim beszéljenek, legyek tanúságtevő. Segíts, hogy ne csak szavakkal, hanem az irgalmasság gyakorlásával, odafigyeléssel, önfegyelemmel és szeretettel tegyek tanúságot rólad! Ha téged követlek, nem maradhatok néma. Ha a te tanítványod vagyok, nem élhetek úgy, mint aki a világ gondolkodását követi. Tégy a cselekvő hit emberévé, hogy ne csak higgyek benned, hanem hitem szerint éljek!