Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: „Békesség e háznak!” Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa!” Lk 10,1-9

Elmélkedés

Jézus hetvenkét tanítványt bíz meg, hogy előkészítsék az ő érkezését. Nem egyedül mennek, hanem kettesével, hogy hiteles legyen tanúságtételük. Nem saját erejükből cselekszenek, hanem a Mester küldetésében járnak, az ő nevében végzik szolgálatukat. Ugyanez a lelkület éltette Szent Cirill szerzetest és Szent Metód püspököt is, akik a IX. században a szláv népek körében hirdették az evangéliumot, mégpedig nem erőt fitogtatva, nem saját kultúrájukat erőltetve, hanem alázatos szívvel, az emberek nyelvén, a saját szokásaikhoz alkalmazkodva hirdették Isten országát.

A mai evangéliumi szakasz emlékeztet minket arra, hogy az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Szent Cirill és Metód példája ma is sürgetően áll előttünk: váljunk mi is az örömhír hirdetőivé ott, ahová Isten állított minket, akár a családban, a munkahelyen, vagy az egyházközségben. A békesség, az alázatos jelenlét és az irgalom olyan tanúságtétel, amely megnyitja az emberek szívét.

Jézus nem rendkívüli erőfeszítéseket vár tőlünk, hanem egyszerűségre, bizalomra és engedelmességre hív. Aki Isten nevében, Isten országát hirdetve él, az maga is békét visz, és gyógyító jelenlétté válik.

Cirill és Metód nemcsak hirdették az igét, hanem írást alkottak, lefordították az evangéliumot a szláv népek nyelvére, azaz lehetővé tették, hogy ők is olvassák és megértsék a krisztusi tanítást. Ma ránk hárul a feladat, hogy érthetővé tegyük az evangéliumot kortársaink számára. Ez azt jelenti, hogy a szeretet nyelvén kell megszólalnunk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te egykor elküldted tanítványaidat, hogy a békét és Isten országának örömhírét vigyék az embereknek. Kérünk, alakíts minket is tanítványoddá! Add, hogy Szent Cirill és Metód példájára mi is merjünk útra kelni, kilépni önmagunkból, és szavainkkal, tetteinkkel téged hirdessünk! Adj nyitott szívet, hogy meghalljuk hívásodat és bátor lelket, hogy szelíd bárányként ne féljünk a „farkasok” közé menni! Add, hogy életünk békét sugározzon és hiteles tanúságtétel legyen rólad!

Jézus eltávozott Tírusz vidékéről, és Szidonon át a Galileai-tóhoz érkezett, a Tízváros környékére. Ott egy süketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. Jézus félrehívta őt a tömegből, ujját a fülébe dugta, majd nyállal megérintette a nyelvét. Azután föltekintett az égre, fohászkodott, és így szólt: „Effeta”, vagyis „Nyílj meg!” Erre megnyílt a süket füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és azt mondták: „Mindent jól cselekedett: a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak pedig a beszédet.” Mk 7,31-37

Elmélkedés

A szír-föníciai asszony története után újabb találkozásban nyilvánul meg Jézus irgalma, ezúttal egy süketnéma emberrel történik csodás gyógyulás. A két jelenet szorosan összetartozik: előbb egy pogány asszony nyitja meg a szívét Jézus előtt, most pedig Jézus nyitja meg egy ember fülét és nyelvét, hogy hallani és beszélni tudjon. Mindkét esetben a megnyílás, a kapcsolat helyreállítása történik meg, ez a kegyelem lényege.

A gyógyítás gesztusai személyesek. Jézus félrevonja az embert, megérinti a fülét és a nyelvét, fohászkodik az Atyához, és kimondja: „Nyílj meg!” A felszólítás egyaránt szól a beszédre képtelen szájnak és a hallásra képtelen fülnek, de jelképesen szól az emberi léleknek. Az ember legnagyobb süketsége az, amikor nem hallja Isten szavát, és legnagyobb némasága az, amikor nem tud rá hittel válaszolni. A bűn, a félelem, a közöny megfosztanak bennünket a valódi kapcsolattól Istennel és embertársainkkal.

A keresztény élet kezdete az, amikor Isten elindít minket a hit, az engedelmesség és a tanúságtétel útján. A süketnéma meggyógyulása tehát mindannyiunk meghívása. Engedjük, hogy Jézus félrevonjon bennünket a világ zajától és szívünk legmélyebb helyén kimondja: „Nyílj meg!” Nyílj meg a hitre, az imára, a szeretetre, és indulj el tanúságtevőként, aki hallja és hirdeti az evangéliumot.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te egyetlen szóval megnyitottad a süket ember fülét. Kérlek, nyisd meg az én szívemet is! Oly sokszor vagyok süket a te szavadra és némán hallgatok, amikor tanúságot kellene tennem rólad. Add, hogy meghalljam, amit tanítani akarsz nekem, és bátran tovább tudjam adni másoknak! Tégy engem élő, halló, igazságodat hirdető tanítványoddá! Nyisd meg fülemet, hogy meghalljam hívásodat a csendben a mindennapok zajában is! Oldd meg a nyelvemet, hogy szeretettel és bátorsággal tudjak beszélni rólad és tanúságot tegyek jóságodról!

Jézus egyszer Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza. Itt betért egy házba, és bár rejtve akart maradni, jelenléte mégsem maradhatott titokban. Egy asszony, akinek leányát tisztátalan lélek szállta meg, tudomást szerzett róla, odasietett hozzá, és a lábához borult. Az asszony szír-föníciai származású pogány volt. Azt kérte tőle, hogy űzze ki leányából a gonosz lelket. Jézus először elutasította: „Hadd lakjanak jól előbb a gyermekek; mert nem helyes, ha elveszik a gyermekek kenyerét, és a kiskutyáknak vetik!” De az asszony így folytatta: „Igaz, Uram, de az asztal alatt a kiskutyák is esznek abból, amit a gyermekek elmorzsálnak.” Jézus azt válaszolta: „Szavad jutalmaként menj! A gonosz lélek elhagyta leányodat.” Amikor hazaért, leányát az ágyon fekve találta. Már elhagyta a gonosz lélek. Mk 7,24-30

Elmélkedés

Az alázat erejét mutatja be a mai evangélium. Jézus pogányok, azaz nem zsidók által lakott területre érkezik, olyanokhoz, akik nem várakoztak a Messiásra. Mégis, éppen itt találkozik egy asszonnyal, akinek hite és alázata példaként áll előttünk. A szír-föníciai asszony nem tartozik a választott néphez, mégis rendíthetetlen bizalommal borult Jézus lábaihoz. Tudta, hogy nem érdemli meg, hogy a zsidó személy jót tegyen lányával, de azt is tudta, hogy Jézus irgalma túláradó.

Jézus próbatétel elé állítja, amikor ezt mondja neki: nem helyes a gyermekek kenyerét a kiskutyáknak adni. Az asszony nem sértődik meg, nem hátrál meg, hanem alázattal válaszol: „Az asztal alatt a kiskutyák is esznek abból, amit a gyermekek elmorzsálnak.” Ez a mondat egy egyszerű pogány asszony részéről mély hitvallás. Elismeri Jézus küldetését Izrael felé ugyanakkor kéri a kegyelem morzsáit, mert tudja, hogy az is elég beteg lánya számára. Jézust olyannyira megérinti ez a bizalom, hogy teljesíti a kérést. Ezért mondja: „Szavad jutalmaként menj! A gonosz lélek elhagyta leányodat.”

Az igazi hit nem a jogokra hivatkozik, nem követel, hanem könyörög és bizakodva vár. Az alázatos szív mindig utat talál Jézushoz, még ha látszólag elutasítással is találkozik. Az ilyen hit nemcsak kér, hanem remél, és éppen ezért csodát eredményez.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Néha úgy érzem, hogy kívülálló vagyok. Kívül vagyok irgalmad körén, kívül vagyok a szereteted határán, kívül vagyok látókörödből, hallótávolságodon kívül vagyok, ezért nem hallod meg kérésemet. Kérlek, taníts engem a pogány asszony hitére! Ne engedd, hogy elcsüggedjek, ha késik a válaszod! Adj nekem alázatos szívet, amely nem követel, csak kér, nem panaszkodik, hanem remél! Tudom, hogy te mindent látsz és irgalmad nem ismer határokat. Adj nekem legalább egy morzsát abból a kegyelemből, amely meggyógyít és újjáteremt! Uram, hittel és alázattal kérem ezt tőled.

Jézus egy alkalommal ismét magához hívta a népet, és így tanította őket: „Hallgassatok rám mindnyájan, és jól értsétek meg! Nem az szennyezi be az embert, ami kívülről jut az emberbe; hanem ami az emberből származik, az szennyezi be őt.” Amikor Jézus a népsokaság elől bement a házba, tanítványai megkérdezték tőle, mi a példabeszéd értelme. Ezt felelte: „Hát még ti sem értitek? Nem tudjátok, hogy amit megeszik az ember, az nem szennyezheti be, mert nem a szívébe jut, hanem a gyomrába, és a félreeső helyre kerül?” Ezzel tisztának mondott minden ételt. Aztán így folytatta: „Ami az emberből ered, az teszi tisztátalanná az embert. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és ez teszi tisztátalanná az embert.” Mk 7,14-23

Elmélkedés

Jézus tanítása a mai evangéliumban a vallásosság lényegére mutat. Nem a kívülről jövő dolgok szennyeznek be minket, azaz nem az étel vagy a piszkos környezet, hanem az, ami a szívünkből fakad. A bűn nem kívülről tör ránk, hanem bennünk születik meg. A gondolataink, az indulataink, a döntéseink forrása mindig a szív. Nem elég a külső tisztaság vagy tisztelettudó magatartás. Isten a szív mélyére tekint, és ott akar gyógyítani.

Ez az üzenet különösen időszerű egy olyan korban, amikor könnyen felépíthető a vallásos élet látszata: eljárunk a templomba, elmondjuk az imákat, de belül haragot, irigységet vagy önzést hordozunk. A bűnös gondolat, a bántó szándék, a másokat sértő szó, az önző döntés bennünk születik meg és nem kívülről kerül belénk. Jézus arra hív, hogy a hit ne csak külső forma legyen, hanem belső átalakulás, azaz váljunk egyre inkább hozzá hasonlóvá. A megtérés nem más, mint a szív új irányba fordítása, Isten felé. Jézus nem elítélni akar, hanem megszabadítani a bűntől. Feltárja a szívünk mélyét, hogy oda is eljusson a kegyelem világossága. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, elismerjük, hogy a rossz nem csak rajtunk kívül van, hanem bennünk is. De éppen ezért csodálatos az evangélium üzenete: Isten belülről tisztít, irgalma újjáteremt minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te látod, mi lakik bennem, ismered gondolataimat, szavaimat, indulataimat. Tudod, hányszor mondok jót, de közben rosszat gondolok; hányszor látszom nyugodtnak, miközben belül nyugtalanság gyötör. Kérlek, ne engedd, hogy a látszat vezessen! Tisztíts meg belülről, a lelkem mélyén kezdve, hogy ne csak vallásos legyek, hanem valóban szentté váljak! Adj nekem őszinteséget, bátorságot, hogy szembenézzek önmagammal, és nyitottságot, hogy a te irgalmad lelkileg megújítson!

Abban az időben: Összegyűltek Jézus köré a farizeusok és néhány írástudó Jeruzsálemből. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan kézzel eszi a kenyeret. A farizeusok és általában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyékig, így tartják meg az ősök hagyományait. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, míg meg nem mosakszanak. S még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez. A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért étkeznek tisztátalan kézzel?” Ezt a választ adta nekik: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van: Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok. Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.” Azután így folytatta: „Ügyesen kijátsszátok Isten parancsait, hogy a magatok hagyományait megtarthassátok. Mózes azt hirdette: Tiszteld atyádat és anyádat, és aki atyját vagy anyját átkozza, halállal bűnhődjék! Ti ellenben azt tanítjátok: Ha valaki azt mondja atyjának vagy anyjának: amivel segíthetnélek téged, az „korbán” vagyis Istennek szentelt áldozati adomány, annak nem engeditek meg, hogy bármit is tegyen apja vagy anyja érdekében. Így a magatok hagyományával kijátsszátok Isten parancsát, és még sok más ehhez hasonlót tesztek.” Mk 7,1-13

Elmélkedés

Tiszta kéz vagy tiszta szív? Melyik a fontosabb? – ez a mai evangélium nagy kérdése. A farizeusok és írástudók szemében Jézus tanítványai szabályszegők voltak, mert nem tartották be az előírt rituális kézmosást. Jézus azonban nem a külsőségek megtartásában, hanem a szív tisztaságában látja az igazi istentisztelet lényegét. Nem az tesz tisztátalanná, amit kívülről beviszünk a testünkbe, hanem az, ami a szívünk mélyéből fakad. A külső tisztaság csak akkor ér valamit, ha tisztaszívűséget tükröz.

Keresztény emberként minket is megkísért olykor a veszély, hogy a vallási szokásokat és hagyományokat felületesen éljük meg, miközben elfeledkezünk arról, hogy ezeknek az a célja, hogy Istenhez vezessenek minket. Jézus nem a hagyományok ellen beszél, hanem a képmutatás és a kiüresedett vallásgyakorlat ellen. A hit nem lehet csupán begyakorolt viselkedés, megszokott forma vagy látszat, mert a hit életközösség Istennel, amely a szív legmélyéből fakad.

Nézzünk szembe önmagunkkal: tiszta-e a szívem, milyen az Isten iránti szeretetem? Van-e különbség aközött, amit mások látnak belőlem, és aközött, amit Isten lát? Merem-e Istent az életem középpontjába állítani, nemcsak a vallásos cselekedeteimben, hanem a mindennapjaimban, a kapcsolataimban és a döntéseimben? Csak a belső megtérés vezethet el a valódi tisztasághoz és Isten dicsőítéséhez.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram Jézus, te nem a kezeket vizsgálod, hanem az emberi szíveket. Bocsásd meg, ha csak a külsőségekre figyelek és elhanyagolom a veled való élő kapcsolatot! Tisztítsd meg belülről életemet, gondolataimat, szándékaimat, hogy ne csupán vallásos ember legyek, hanem hívő, aki valóban téged keres, téged követ! Ne engedd, hogy képmutatóvá váljak, hanem formálj őszinte szeretetre! Adj alázatos szívet, hogy ne emberi hagyományokat kövessek, hanem a te akaratodat! Uram, tisztítsd meg szívemet!

Jézus és apostolai egyszer áthajóztak a Genezáreti-tó túlsó partjára, és ott kikötöttek. Amint kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön fölismerték Jézust. Bejárták az egész környéket, s a betegeket hordágyon odavitték, ahol a hír szerint Jézus tartózkodott. Amerre csak járt, a falvakban, a városokban és a tanyákon, kitették a betegeket a terekre, és kérték, hogy legalább a ruhája szegélyét érinthessék. Aki csak megérintette, meggyógyult. Mk 6,53-56

Elmélkedés

A mai evangélium szerint Jézus újra áthajózik a Genezáreti-tavon, de bárhová megy, az emberek már felismerik őt, tudják, hogy gyógyító erővel rendelkezik. Hitük odáig jut, hogy elégnek tartják, ha legalább ruháját megérinthetik, ettől az apró mozdulattól is gyógyulást nyernek. Ez a jelenet tehát nem egy látványos csodát mutat be, hanem a hittel teli, csendes bizalomra irányítja figyelmünket. A betegek, a gyógyulni vágyók nem beszélnek, nem vallják meg hitüket, nem kérnek hangosan semmit, hanem egyszerűen csak odaviszik őket Jézus közelébe.

A keresztény élet lényege az ilyen közelség Krisztushoz. A hit nem harsány, nem mindig tudatosan megfogalmazott, hanem egyszerű vágy, hogy megérintsük Jézust, s ez már önmagában is gyógyító lehet. A nép tudja, hogy nem Jézus ruhájában van a csoda, hanem abban, aki a ruhát viseli, azaz Jézus személyében. Az Eucharisztiában is egy kicsiny szentostyát veszünk magunkhoz, s ha hittel tesszük, találkozunk Krisztussal.

Hívő emberekként az a hivatásunk, hogy másokat is Jézus közelébe vigyünk. A világ sok betegsége, testi, lelki, erkölcsi nyomorúsága nem gyógyítható emberi erővel. De létezik valaki, akihez érdemes odavinni a sebeket. Jézus ma is gyógyít Egyházán, szentségein és rajtunk keresztül is. Legyünk tehát azok, akik – mint az evangéliumban – hordágyat visznek. Tegyük ezt szeretettel, imával és tanúságtevő lelkülettel.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram Jézus, szeretnélek megérinteni téged hittel, vágyakozó szívvel, mint azok, akik egykor hozzád mentek. Tudom, hogy egyetlen szavad, egyetlen pillantásod, egyetlen érintésed is elég, hogy gyógyulást hozzon testemnek és lelkemnek. Nézd gyengeségemet, sebeimet, kételyeimet és gyógyíts meg kegyelmeddel! Add, hogy hozzád vezessem mindazokat, akiknek szükségük van rád! Tégy engem is gyógyító kezeddé a világban!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!” Mt 5,13-16

Elmélkedés

Só és világosság

A só az ókori világban és napjainkban is egyrészt az étel ízesítésére szolgál, másrészt tartósítószer is, megakadályozza az étel megromlását. A keresztény ember hivatása is ilyen: meg kell őriznünk a világban az igazság, a jóság, a hűség ízét, és nem szabad engednünk, hogy az erkölcsök „megromoljanak”, az emberi kapcsolatok és a közösségek széthulljanak. A só rejtetten hat, kis mennyiségben elegendő, mégis az egész étel ízét megváltoztatja. A tanítványság tehát nem hangos önmutogatás, hanem csendes, ugyanakkor mélyen ható jelenlét: a hívő ember lelki ízt, tartást ad környezetének.

Jézus figyelmeztet is beszédében: „ha a só ízét veszti...” Az ízét vesztett só már használhatatlan. Ez fájdalmas dologra utal: a keresztény ember akkor veszti el „ízét”, ha hitét csak külsőségként gyakorolja, ha tanúságtétele hiteltelenné válik. A forma, a látszat megmarad ugyan, de a tartalom eltűnik. A tanítvány így már nem tudja betölteni küldetését. Ezért a Jézussal való kapcsolat ápolása nélkül a keresztény élet kiüresedik. Az imaélet, a szentségek rendszeres vétele, a szeretet jótetteinek gyakorlása – ezek tartják meg bennünk a krisztusi ízt.

A világosság képe egy új gondolatot ébreszt bennünk. Itt már nem rejtett, hanem nyílt, szembetűnő hatásról van szó. A világ világosságának lenni azt jelenti, hogy megmutatjuk, hová érdemes nézni, merre érdemes haladni. Jézus a világ világossága, tanítványai tőle kapják a fényt, tehát nem saját ragyogásukban tündökölnek, hanem az Úr fényét tükrözik. Ugyanúgy mint a hold visszatükrözi a nap fényét, mert a hold önmagában sötét, nem bocsát ki fényt, de ha megvilágítják, ha rá esik a nap fénye, akkor éjjeli iránytű lesz.

A lámpás nem azért ég, hogy takarásban maradjon. A hívő ember hite sem magánügy, nem lehet elrejteni. Nem tolakodó, nem erőszakos, de jelenléte láthatóvá válik a jótettekben, a megbocsátásban, az igazság melletti kiállásban. A keresztény világosság nem öncélú, nem a dicsőséget keresi, hanem azért világít, hogy másokat is az Atya felé vezessen. „Úgy világítson a ti világosságtok, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat” – mondja Jézus. A jócselekedet tanúságtétel, tehát nem önreklám, hanem mindig Isten dicsőségét szolgálja.

A világban való jelenlétünknek nyoma van. Vagy ízt adunk vagy elveszünk az íztelenségben. Vagy világítunk vagy sötétben hagyunk másokat. A tanítvány nem vonulhat teljesen vissza a világtól, hanem ott kell lennie a társadalom ételében és életében, világítania kell a közösségben, a családban, a munkahelyen, az iskolában. A keresztény ember nem pusztán jóindulatú ember, hanem Krisztust hordozza és másokat is hozzá vezet.

Befejezésként még egy fontos üzenet: Jézus nem egyénekhez intézi szavait, hanem többes számban beszél: „Ti vagytok…” Ez közösségi meghívás. Az Egyház egészének az a hivatása, hogy a föld sója és a világ világossága legyen. Nem tökéletes emberek gyülekezete vagyunk, hanem olyanoké, akik Jézustól kapják identitásukat és küldetésüket. A világ akkor ismerheti fel Isten arcát, ha ízes, tiszta, fényből élő és fényt sugárzó közösségként vagyunk jelen a világban. Engedjük, hogy Krisztus bennünk és általunk is ízt és fényt adjon a világnak. Engedjük, hogy életünk, mint a só, szavak nélkül is formáljon és mint a világosság, ne önmagunkra, hanem az Atyára irányítsa a figyelmet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te azt mondtad: „Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága.” Add, hogy soha ne veszítsem el ízemet, amely tőled van! Ne hagyd, hogy hitem kiüresedjen, és világosság helyett sötétséget árasszak! Taníts meg jelen lenni a világban úgy, hogy szeretetem és jóságom által az emberek téged lássanak meg bennem! Hadd legyek só, amely tisztít, és fény, amely irányt mutat! Formáld szívemet, hogy életem jócselekedetei mindig téged dicsőítsenek, és világosságként vezessék el embertársaimat a mennyei Atyához!

Abban az időben az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak mindarról, amit tettek és tanítottak. Ő így szólt hozzájuk: „Gyertek ti is, (menjünk) a pusztaságba egy magányos helyre, hogy pihenjetek egy kicsit!” Mert olyan nagy jövés-menés volt körülöttük, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elmentek egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elmentek, és sokan megtudták. Erre minden városból gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor Jézus kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre. Mk 6,30-34

Elmélkedés

A mai nap evangéliumi szakasza egyensúlyt mutat a munka és a pihenés, a tevékenység és a felfrissülés között. Az apostolok visszatérnek Jézushoz küldetésükből, fáradtan, mégis örömmel számolnak be tapasztalataikról. Jézus figyel rájuk: egyrészt értékeli elvégzett munkájukat, másrészt tiszteletben tartja emberi igényüket. Pihenésre hívó kérésében ott van az isteni gyengédség, amely nem végkimerülésig hajtja szolgálatba az embert, hanem gondoskodik a lélek és test egyensúlyáról és megújulásáról.

Ugyanakkor az események tovább zajlanak Jézus körül. Amikor látja a sietve érkező, éhező tömeget, „megesik rajtuk a szíve.” Az eredeti görög kifejezés mély belső megrendülést jelent, olyan irgalmat és együttérzést, amely cselekvésre indít. Jézus számára a pihenés fontos, de az ember nyomorúsága még sürgetőbb. Nem utasítja el tehát a hozzá érkezőket, hanem tanítani kezd. Még nem kenyeret oszt, hanem igét, mert tudja, hogy a lélek éhsége megelőzi a testét.

Ebben a történetben Jézus egyszerre tanít meg minket megállni, figyelni önmagunkra, de egyben arra is, hogy maradjunk nyitottak mások szükségére. A keresztény élet ritmusa nemcsak szolgálat, hanem elcsendesedés is, ugyanakkor egyik sem lehet öncélú. Ha Istennel töltjük az időt, érzékenyebbé válunk embertársaink gondjaira. Ha megpihenünk Jézus mellett, készen állunk arra is, hogy újra útra keljünk másokat szolgálva.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Köszönöm, hogy nemcsak szolgálatra küldesz, hanem melletted való időzésre is hívsz. Taníts meg pihenni, hogy ne csak dolgozzam érted, hanem valóban veled éljek! Adj nekem időt a csendre, amikor meghallhatom szavad, és adj erőt a szolgálathoz, hogy segíthessem embertársaimat! Ne engedd, hogy a világ zajában elveszítsem lelkem nyugalmát és békéjét, de ne zárkózzak önmagamba! Add, hogy hozzád hasonlóan, együtt tudjak érezni a keresőkkel, és tanításodat bátran megosszam azokkal, akik kiutat keresnek életük nehéz helyzeteiből!

Heródes Antipász király is értesült Jézus tetteiről, mert híre messze földön elterjedt. Azt gondolta, hogy Jézusnak azért van csodatevő ereje, mert Keresztelő János támadt fel benne a halálból. Voltak azonban, akik azt állították Jézusról, hogy ő Illés. Ismét mások azt hirdették, hogy próféta; olyan, mint egy a többi próféta közül. Ennek hallatára Heródes továbbra is azt gondolta magában: „Ő János, akinek fejét vétettem. Ő támadt fel a halálból.” Heródes volt ugyanis az, aki embereivel elfogatta Jánost, és börtönbe vetette. Testvérének, Fülöpnek felesége, Heródiás miatt tette, akit feleségül vett. János ugyanis figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Emiatt Heródiás áskálódott ellene. Szívesen eltétette volna láb alól, de nem tehette. Heródes ugyanis félt Jánostól, mert tudta, hogy igaz és szent ember. Ezért meg akarta őt menteni. Valahányszor beszélt vele, zavarba jött, mégis szívesen meghallgatta. Végül elérkezett a kedvező nap. Heródes a születése napján lakomát adott vezető embereinek, a magas rangú tiszteknek és Galilea előkelőségeinek. Közben Heródiás leánya bement, táncolt nekik és Heródes meg vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz! Megadom neked”. Sőt meg is esküdött: „Bármit kérsz, megadom neked, még az országom felét is”. A leány kiment, és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Anyja ezt felelte: „Keresztelő János fejét”. Erre visszasietett a királyhoz, és előadta kérését: „Azt akarom, hogy most azonnal add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király nagyon elszomorodott emiatt, de esküjére és a vendégekre való tekintettel nem akarta kedvét szegni. Azonnal elküldött egy hóhért azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az elment, lefejezte őt a börtönben, és elhozta fejét egy tálon. Odaadta a leánynak, a leány pedig elvitte anyjának. Amikor János tanítványai meghallották, eljöttek, elvitték János testét, és egy sírboltba temették. Mk 6,14-29

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet nem csupán egy kegyetlen kivégzés elbeszélése a bibliai időkből, hanem komoly lelki tanítás a lelkiismeret, a hatalom és az igazság viszonyáról. Heródes király személye különösen is ellentmondásos: felismeri Keresztelő Jánosban az igaz és szent embert, mégis megöleti őt. Nem gyűlöletből teszi ezt, hanem gyávaságból, a társadalmi elvárások és saját meggondolatlan fogadalma csapdájában vergődve. A félelem és az emberi elvárásoknak való megfelelni akarás végül gyilkos döntésben nyilvánul meg.

Heródes nem nyugodt. Hiába próbálja elhallgattatni a figyelmeztető szót, belül, lelkében tudja, hogy amit tett, az bűn. Ezért gondolja később azt Jézusról, hogy János támadt fel benne, a bűntudat a későbbiekben is nyomasztja. Isten igazsága nem feled, de nem is bosszúálló: inkább újra és újra emlékeztet, hogy térjünk meg, változtassunk helytelen életvitelünkön.

Keresztelő János alakja a bátor tanúságtétel jelképe. Nem saját élete biztonságát keresi, hanem Isten igazságát hirdeti, akár még a hatalommal szemben is. Ő előképe Krisztusnak, aki szintén ártatlanul hal meg. A keresztény ember küldetése, hogy ne hallgasson, amikor szólni kell, és ne féljen, amikor ki kell állni az evangélium mellett, akár áldozatok árán is.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, köszönöm Keresztelő János tanúságtételét, aki nem félt az igazságot kimondani, még a halál árnyékában sem. Add, hogy ne legyek gyáva, ne hallgassak, amikor szólni kell, és ne keressek emberi elismerést! Szabadíts meg az emberek véleményétől való félelemtől, a hatalom vagy a siker csábításától! Tölts el Szentlelkeddel, hogy lelkiismeretem tiszta, szavam pedig bátor legyen! Adj nekem is prófétai lelkületet, amely téged szolgál, és amely az igazságban találja meg a békét!

Abban az időben: Jézus magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkek felett. Megparancsolta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot: sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra. Azután így folytatta: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” Azok elmentek, s hirdették mindenkinek, hogy térjenek meg. Sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak. Mk 6,7-13

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus küldetést ad tizenkét tanítványának, hogy szóval és tettekkel hirdessék az evangéliumot, megtérésre hívjanak és betegeket gyógyítsanak. Mindezt nem a saját erejükből, hanem annak a hatalomnak birtokában tegyék, amit Jézustól kaptak.

Figyelemreméltó, hogy Jézus szinte semmit nem enged magukkal vinni az útra: nincs kenyér, tarisznya, pénz, csak vándorbot és saru. Ez nem romantikus szegénység, hanem teljes bizalom az iránt, akinek küldetésében járnak. A küldöttek tehát nem az eszközök nyújtotta biztonságukból, hanem a Mesterüktől kapott erőből élnek. Aki így indul útnak, annak elég az isteni gondviselés, és éppen ez teszi hitelessé tanúságtételét és igehirdetését.

Kettesével mennek, mert a tanúságtétel közösségi. Egyedül könnyű elfáradni, magunkba zárkózni, kételkedni. De ha van társunk az úton, akkor egymás hitéből is épülhetünk. A kereszténység nem magánügy, a tanúságtétel nem magánkezdeményezés, a küldött nem magányos vándor, hanem egy közösség tagja, a krisztusi öröm továbbadója.

Ez napjaink igehirdetőire is érvényes. Mi is küldöttek vagyunk. Lehet, hogy nem járunk faluról falura, de a családunkban, munkahelyünkön, közösségünkben felmutatjuk Krisztus szavát és jelenlétét.

Vállaljuk-e, hogy eszköztelenül induljunk? Bízunk-e abban, hogy Jézus megad majd mindent, ami a küldetéshez szükséges?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus, te ma is hívsz és küldesz. Taníts meg, hogy ne a magam erejére, hanem a te hatalmadra támaszkodjak! Adj bátorságot, hogy merjek elindulni! Küldj mellém testvért az útra, hogy együtt hordozzuk a tanúságtétel örömét és terhét! Add, hogy ne féljünk a visszautasítástól, s hogy ne a siker, hanem a hűség legyen az iránytűnk! Küldd el Szentlelkedet, hogy vezetésével örömmel, egymást támogatva hirdessük az evangéliumot, és képesek legyünk gyógyítani irgalommal és szeretettel!

Abban az időben: Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön. Mk 6,1-6

Elmélkedés

A mai evangéliumi rész meglepően emberi helyzetet mutat be: Jézus hazatér Názáretbe, de nem ünnep és ujjongó nép várja, hanem bizalmatlanság, irigység és elutasítás. Azok, akik talán a legjobban ismerték őt, hiszen körükben nőtt fel, nem tudnak túllépni a megszokott képen: „hiszen ez csak az ács, Mária fia!” Ők már eldöntötték, hogy mit gondolnak róla és nem akarnak változtatni ezen a képen.

A történet figyelmeztet minket: milyen gyakran ítélünk a felszín, a múlt, a megszokás alapján. Hányszor zárjuk ki Isten cselekvését az életünkből, mert nem úgy történik valami, mint ahogy elképzeltük. „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában” – mondja Jézus, s szavai fájdalmasan igazak ma is. A hit hiánya nem Isten erejét korlátozza, hanem a mi befogadó készségünket.

Ugyanakkor ez a részlet vigaszt is hordoz: még akkor sem fordult el Jézus, amikor elutasították. „Néhány beteget meggyógyított” még a keményszívűség közepette is, mert Isten kegyelme mindig utat keres.

Legyen bátorságunk és bizalmunk újra és újra megnyitni a szívünket Jézus előtt! Lehet, hogy egy ismerős emberben vagy egy megszokott élethelyzetben érkezik. Ne zárjuk ki a csoda lehetőségét csupán azért, mert túl hétköznapinak tűnik.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te hazatértél azok közé, akik ismertek, de mégsem ismertek fel. Bocsásd meg, amikor én is előítélettel vagy közönnyel fogadlak, amikor túlságosan biztos vagyok a magam igazában, vagy nem engedem, hogy meglepj, megszólíts, megérints! Adj nyitott szívet, amely kész felismerni téged a hétköznapokban, az ismerős személyekben! Ne engedd, hogy hitetlenségem kizárja a te kegyelmedet! Taníts hinni akkor is, ha minden megszokottnak tűnik, és várni rád akkor is, amikor mások már nem várják érkezésedet! Jöjj, Uram, szüntesd meg bizalmatlanságomat és taníts újra hinni a te szeretetedben!

Abban az időben, amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a Genezáreti-tó túlsó partjára, a parton nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte. Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját, így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!” Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak. Mk 5,21-43

Elmélkedés

A mai evangéliumi szakasz két egymásba fonódó történetet mesél el: Jairus, a zsinagóga elöljárója haldokló lányáért könyörög, közben pedig egy tizenkét éve szenvedő asszony is meggyógyul Jézus ruhájának érintésére. Két ember, két élethelyzet, mégis ugyanaz a vágy mozgatja őket: a hit, hogy Jézusnál van a gyógyulás és az élet kulcsa.

A vérfolyásos asszony élete csendes fájdalom, hosszan tartó szenvedés. Betegsége elszigetelte őt a többi embertől testileg, lelkileg egyaránt. Akit nem érint meg senki, most bátran hisz abban, hogy egyetlen érintés elég lehet. Jézus nemcsak testi bajából gyógyítja meg, hanem kiemeli a tömegből, megszólítja: „Leányom.” Ez az egyetlen alkalom az evangéliumokban, hogy Jézus valakit így nevez. A gyógyulás nem pusztán testi, hanem lelki is, visszafogadás a társadalomba, emberi méltóságba öltöztetés.

Jairus története még megrendítőbb. Ő egy vezető, egy tekintéllyel rendelkező ember, mégis térdre hull Jézus előtt. Hite próbatételt szenved, amikor lánya meghal. De Jézus szava megrendítő erejű: „Ne félj, csak higgy!” Isten életadó szeretetének a halál valósága sem állhat útjába. „Kislány, mondom neked, kelj föl!” – mondja Jézus az emberi gyengédség és az isteni hatalom hangján.

Ez a két csoda, az asszony meggyógyítása és a kislány feltámasztása, arra tanít minket, hogy Isten számára nincs lehetetlen helyzet. Aki hisz benne, annak Jézus életet ad. Mindegy, hogy súlyos betegség vagy halálos veszteség ér minket, ő velünk van. Csak érintsük meg hittel, alázattal és bizalommal.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te nem fordultál el a szenvedőtől és nem mentél tovább a kétségbeesetten hozzád forduló ember mellett. Észrevetted a tömegben a haldokló gyermek apját és megláttad a beteg asszony hitét. Kérünk, erősítsd bennünk a bizalmat! Add, hogy ne a félelem, hanem a hit vezessen minket döntéseinkben! Taníts minket kitartó reményre akkor is, amikor minden kilátástalannak tűnik! Add, hogy ne csak akkor forduljunk hozzád, amikor már nem látunk más lehetőséget, hanem minden nap újra rád bízzuk magunkat! Érints meg bennünket is gyógyító jelenléteddel, mert testünknek, lelkünknek szüksége van gyógyító erődre! Szólíts minket új életre, hogy örömmel indulhassunk feléd!

Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: „Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona”. Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia. És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent: Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek. Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!” Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak. Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne. Lk 2,22-40

Elmélkedés

A jeruzsálemi templom csendjét két idős ember hangja töri meg, Simeoné és Annáé, akik évtizedek óta várják Isten ígéretének beteljesedését. Ők azok, akik a reményt soha nem adták fel. A várakozás csendjébe érkezik meg Mária és József a kis Jézussal, hogy a törvény szerint bemutassák őt az Úrnak. Aki látszólag mindenben alárendeli magát a törvénynek, az valójában maga az Úr. Isten most emberként lép be oda, ahol őt évszázadok óta várták.

Simeon karjára veszi a gyermeket és ezt mondja: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram.” Ez a kijelentés nem a beletörődés szava, hanem a beteljesedett örömé. Simeon nem Jézus csodáit látja, nem a keresztet vagy a feltámadást, hanem a gyermeket. És ez elég számára, mert akinek van szeme meglátni a világosságot, a világ Urát a kisdedben, annak nincs szüksége több bizonyítékra, hogy e gyermekben a Megváltó jött el a világba.

Urunk templomi bemutatásának napja a látás ünnepe: meglátni a Megváltót ott, ahol más csak gyengeséget vagy egyszerűséget lát. Simeon és Anna példája arra tanít minket, hogy a hűséges, csendes élet Isten szemében felmérhetetlen érték. Isten ígéretei nem maradnak beteljesületlenek. Ha türelemmel és nyitott szívvel várjuk, meglátjuk a beteljesedést.

Jézus bemutatása az a pillanat, amikor a világ Megváltója először lép be Isten népének közösségébe. Innen indul el az a világosság, amely ma is be akarja ragyogni minden ember életét.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk Jézus Krisztus! Te kicsinységedben is világosság vagy minden népnek! Add, hogy Simeon hitével tudjunk rád tekinteni és meglássunk téged az egyszerűségben, a csendben! Adj türelmet és nyitott szívet, hogy felismerjünk téged a mindennapokban, és segíts úgy élni, mint akik a világosság gyermekei vagyunk! Taníts minket Mária és József engedelmességére, Anna hűségére, Simeon örömére, hogy életünk valóban templommá, szent hellyé váljék számodra! Világosítsd meg lelkünket és vezess minket az örök üdvösségre!

Abban az időben: Jézus, látva a tömeget, fölment a hegyre, leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitotta ajkát, és így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek. Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent. Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak titeket és üldöznek, ha hazudozva mindenféle gonoszsággal vádolnak titeket. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.” Mt 5,1-12a

Elmélkedés

A boldogság útja

A nyolc boldogság, amit a mai evangéliumban olvasunk, nem a jólét receptje, hanem az örök élet útja. Érdemes mondatról mondatra átgondolnunk az Úr kijelentéseit.

„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” – A világ a függetlenséget ünnepli, az önmegvalósítást és az anyagi biztonságot. Jézus viszont azokat nevezi boldognak, akik belátják, hogy önmagukban szegények és mindent Istentől kaptak. Ez a „szegénység” nem az anyagiak hiányát, hanem az Istenre való teljes ráhagyatkozást jelenti, az alázat és a bizalom állapotát, amely nem követel magának napról napra egyre többet. A lélekben szegény tudja, hogy Isten nélkül semmije sincs, de Istennel mindene megvan, ami szükséges a valódi boldogsághoz.

„Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.” – A világ elrejtené a könnyeket, gyorsan vigasztaló szavakat keres vagy igyekszik elterelni a figyelmet, de nem ad időt a gyász, a fájdalom, a veszteség feldolgozására. Jézus azonban azt mondja: az igazi vigasz azoknak jön el, akik nem menekülnek a fájdalomtól, hanem megélik és Isten elé viszik azt. A bűnbánat könnyei, a szenvedőkért hullatott könnyek, a világ igazságtalanságai miatti fájdalom mind-mind megnyitják lelkünk kapuját az isteni vigasztalás előtt.

„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” – A világ sokszor az erőseket, a hangosakat jutalmazza, azokat, akik akár erőszak árán is elérik céljukat. Jézus viszont a szelídség útját ajánlja követőinek, azt a nyugodt erőt, amely nem tör-zúz, hanem türelmes, békés, és szeretetből fakad. A szelíd ember nem gyenge, hanem Isten erejéből él, nem uralkodni akar, hanem szolgálni, nem leigázni másokat, hanem felemelni. Az ilyen ember „örökli” a földet, vagyis Isten ajándékaként kapja meg azt, amit mások erőszakkal próbálnak megszerezni.

„Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégítést nyernek.” – Isten igazsága nem mindig egyezik a világ igazságával. Nem a jogi vagy társadalmi igazságosságot jelenti elsősorban, hanem azt a mély isteni rendet, amelyben az ember helye, értéke, méltósága kiteljesedik. Aki erre szomjazik, az a szíve mélyén Istent keresi és ígéretet kap, hogy Isten válaszolni fog erre a vágyra.

„Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.” – Az irgalom Isten egyik leglényegesebb tulajdonsága, tőle kell megtanulnunk az irgalmasság gyakorlását. Az irgalmas ember nem azt adja, amit a másik megérdemel, hanem azt, amire embertársának szüksége van. Nem a bosszút keresi, hanem a megbocsátást. Aki irgalmas, az Istennel együtt cselekszik, miközben megtapasztalja azt az irgalmat, amelyre maga is rászorul.

„Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják Istent.” – A tiszta szív nem csak ártatlanságot jelent, hanem osztatlan szívet, amelyben nincsenek rejtett szándékok, képmutatás vagy kettősség. Az ilyen ember Istenhez fordul teljes lényével és a jutalma az, hogy felismeri őt ott, ahol mások nem: az igében, a szegényekben, a mindennapi történésekben.

„Boldogok a békességszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” – A békességszerző nem csupán elkerüli a konfliktust, hanem aktívan keresi a békét a kapcsolatokban, a közösségekben, a világban. Aki békét teremt, az Isten munkatársa, hiszen maga Jézus a „béke fejedelme”. Az ilyen ember méltó arra, hogy Isten gyermekének nevezzék.

„Boldogok, akiket üldöznek az igazságért, mert övék a mennyek országa.” – A keresztény élet nem mindig népszerű. Aki ragaszkodik Krisztushoz, annak gyakran szembe kell mennie a világ elvárásaival. Az igazság melletti kiállás, a hit megvallása, az evangélium szerinti élet sokszor támadásokat vált ki. De Jézus azt mondja: ne féljünk! Az üldöztetés nem vereség, hanem Krisztushoz való hasonlóság, s ezáltal már most a miénk a mennyek országa.

„Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a ti jutalmatok az égben.” – A boldogság tehát nem pillanatnyi érzés, hanem mély, belső öröm, amely a jövő bizonyosságából fakad. Jézus nem pusztán jövőbeli ígéreteket ad, hanem már most meghív egy olyan életformára, amelyben az Istenhez való tartozás ad értelmet és örömöt.

A nyolc boldogság Jézus útja és a mi utunk. Aki ezeket az igéket nemcsak hallgatja, hanem meg is éli, az Krisztus követője lesz. Vegyük észre, hogy ez nem szomorú lemondás, hanem az igazi öröm forrása.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus, a nyolc boldogság útjára hívsz engem, az igazi boldogságra, amely nem mulandó, hanem örök. Taníts meg szívből rád hagyatkozni, sírni a szenvedőkkel, szelíden és békében élni! Adj szomjúságot az igazság után, irgalmas szívet a másik ember iránt, és adj lelki tisztaságot, hogy meglássalak téged mindenben! Tégy engem béketeremtővé, és ha üldözés ér, adj bátorságot és örömöt, hogy kitartsak melletted! Szentlelked erejével formálj engem hasonlóvá magadhoz, hogy boldogan járjam az utat, amely a mennyei Atyához vezet!

Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” Mk 4,35-41

Elmélkedés

A tanítványok számára nemcsak a természet erői jelentenek kihívást, hanem eljött hitük próbájának is az ideje. A Genezáreti-tó viharai hirtelen törnek ki és sokszor ugyanilyen gyorsan el is múlnak. A bárkában ott van Jézus, mégis vihar tombol, a víz szinte elárasztja a hajót, és a tanítványokat eltölti a félelem. Ez a kép rólunk is szól, akik sokszor azt hisszük, hogy ha Jézus velünk van, nem érhet minket semmi baj. Amikor mégis utolér minket a szenvedés és a kétség, akkor úgy érezzük, hogy viharba kerültünk. Isten eközben hallgat, talán nem is törődik velünk.

A tanítványok kérdése – „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” – a mi imánk is lehet a sötét órákban, a nehézségek idején. Isten válasza világos és erőteljes: Jézus felkel, lecsendesíti a szelet, s azzal a kérdéssel fordul hozzánk is, ami mindent a helyére tesz: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?”

Ennek a történetnek nem az az üzenete, hogy ha Jézussal vagyunk, elkerülhetjük a viharokat, hanem az, hogy vele mindig át tudunk kelni a túlsó partra. A keresztény élet nem mentes a nehézségektől, de az Úr nem hagy minket magunkra. A hit nem azt jelenti, hogy nincs félelem, hanem azt, hogy tudjuk: Jézus velünk van a hajóban és ő erősebb minden viharnál.

Jézus szava nemcsak a természet erőinek parancsol, hanem a szívünk félelmeinek is. Ő a csendet adó Úr, aki megmutatja, hogy a hit nem a vihar elkerülésében, hanem a benne való bizalomban teljesedik ki.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus, a viharok Ura és a béke fejedelme! Köszönöm, hogy velem vagy életem hajójában akkor is, amikor úgy érzem, alszol, nem figyelsz rám. Add, hogy ne félelem vezessen, hanem a benned való bizalom! Erősítsd hitemet, hogy ne csak csodáidban higgyek, hanem csendes jelenlétedben is, amelyet sokszor alig veszek észre! Taníts meg arra, hogy a viharok közepette is rád bízzam magam, és ne felejtsem el, hogy te mindig a túlsó partra vezetsz! Csillapítsd a bennem dúló hullámokat és szólj nyugtalan szívemhez: „Hallgass el, nyugodj meg!” Békéd legyen velem és maradjon bennem!

Abban az időben Jézus ezt mondta a tömegnek: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.” Majd folytatta: „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példabeszéddel szemléltessük? Olyan, mint a mustármag, amely, amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál a földön. Mikor azonban elvetik, kikel és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Nagy ágakat hajt, úgyhogy az ég madarai az árnyékában laknak.” Sok hasonló példabeszédben hirdette nekik az igét, mert így tudták megérteni. Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. Mikor azonban egyedül volt tanítványaival, mindent megmagyarázott nekik. Mk 4,26-34

Elmélkedés

Jézus két rövid példabeszédben tárja elénk Isten országának misztériumát. Az első tanítás az emberi erőfeszítés és az isteni kegyelem közötti titokzatos együttműködésről szól: a magvető elveti a magot, de a növekedés már nem az ő kezében van. „A mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan” – mondja Jézus. Ez az Isten országának egyik legnagyobb titka, a kegyelem csendes, szinte észrevétlen munkája az emberi szívekben.

A növekedés időszaka türelmet kíván az ember részéről. Talán azonnali eredményeket, látványos gyümölcsöket szeretnénk. Jézus azonban arra tanít, hogy az Isten országa nem sietve terjed. Inkább olyan, mint a természet: lassú, biztos és minden a saját idejében történik. A mi feladatunk az, hogy legyünk magvetők, vessük el az igét tanúságtétellel, szeretetünkkel, de a növekedés Isten titka marad.

A mustármag példája tovább mélyíti az üzenetet. A legkisebb magból fejlődhet ki a legnagyobb fa. Hitünknek egy apró jele, egy csendes ima, egy egyszerű jócselekedet, ezek mind-mind az Isten országát építik. Isten nem a látványos kezdést, hanem a kitartó hűséget értékeli. A mustármagból fává növő hit az, amely mások számára is menedéket és árnyékot nyújt.

Jézus példabeszédei arra hívnak, hogy bízzunk Isten gondviselésében. Talán nem értjük mindig az események irányát, de biztosak lehetünk abban, hogy ha Isten igéje jó földbe hullott, előbb-utóbb aratás is lesz.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te az Isten országának magvetője vagy. Köszönöm, hogy elvetetted igédet az én szívembe is. Add, hogy türelmesen várjak a kegyelem növekedésére, és ne csüggedjek, ha nem látok azonnal eredményeket! Adj hitet, hogy bízzam a te titokzatos munkádban, és adj szeretetet, hogy szavaimmal, tetteimmel más szívekbe is elvethessem az örömhír magját! Engedd, hogy kicsiny hitem, mint mustármag, fává növekedjen, s példa legyen mások számára is! Szentlelked erejével segíts, hogy életem bőséges termést hozzon az aratás napjára!

Egy alkalommal Jézus így beszélt hallgatóihoz: „Vajon azért gyújtanak-e lámpát, hogy a véka alá vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért-e, hogy a lámpatartóra tegyék? Semmi sincs elrejtve, hacsak nem azért, hogy nyilvánosságra jusson; és semmi sem történik titokban, hacsak nem azért, hogy napfényre kerüljön. Akinek füle van a hallásra, hallja meg!” Majd így folytatta: „Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is. Sőt ráadást is adnak hozzá. Mert akinek van, még kap; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” Mk 4,21-25

Elmélkedés

A mai evangéliumban Jézus a tanítványi feladatunkról ad tanítást. „Vajon azért gyújtanak-e lámpát, hogy elrejtsék?” – hangzik kérdése. A válasz magától értetődő: a fény forrását nem szabad elrejteni, a fénynek láthatónak kell lennie. Isten igéje, szava, üzenete ilyen fény. Nem arra való, hogy elrejtsük, hanem hogy életünkkel, szavainkkal és tetteinkkel továbbadjuk. A keresztény ember nem rejtőzködhet, hanem életével világítania kell, hiszen a világban oly’ sok ember keresi a kiutat a hitetlenség és a reménytelenség sötétségéből.

De hogyan világítsunk? Úgy, hogy szívünkben él az evangélium, és ezt sugározzuk mások felé. Ha Jézus tanítása szerint élünk, előbb-utóbb mások is észreveszik hitünket, reményünket, szeretetünket. A lámpás nem önmagát világítja meg, hanem fényével megvilágítja az utat. A keresztény tanúságtétel sem önmagunkról szól, hanem Isten világosságáról, aki felé minden embernek haladnia kell.

Jézus meglepő kijelentéssel zárja tanítását: „Akinek van, még kap; akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.” Ez nem igazságtalanság, hanem lelki törvényszerűség: ha nem élünk a kegyelemmel, lassan elhal bennünk. Ha viszont elfogadjuk, akkor növekedni fog bennünk az isteni élet. Legyünk tehát nyitott szívű hallgatói az igének és világító lámpások a világban!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Te vagy a világ világossága. Köszönöm, hogy igéd által fényt gyújtasz szívemben. Segíts, hogy ne rejtsem el, ne szégyelljem hitemet, hanem tanúságot tegyek rólad életemmel! Tisztíts meg minden félelemtől és önzéstől, hogy világítani tudjak mások számára is! Adj éber szívet, amely figyel arra, amit hall, és bátorságot, hogy továbbadjam tanításodat! Taníts engem irgalomra, türelemre és nagylelkűségre! Add, hogy befogadjam kegyelmedet, és gyümölcsözően használjam embertársaim javára dicsőséget szerezve neked!

Amikor Jézus a Genezáreti-tó partján tanított, nagy tömeg gyűlt köréje. Ezért hajóba szállt, és egy kissé beljebb ment a parttól, a tömeg pedig a tó partján maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenről beszélt nekik. Így kezdte tanítását: „Halljátok csak! Kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útfélre esett. Odaszálltak az égi madarak, és fölcsipegették. Némely mag köves helyre esett, ahol nem volt elég talaja. Itt hamar kikelt, mert nem jutott mélyen a földbe. Amikor azonban kisütött a nap, megperzselődött, és mivel nem volt elég erős gyökere, elszáradt. Némely mag pedig tövisek közé hullott. Amint a tövisek felnőttek, elfojtották, úgyhogy nem hozott termést. A többi mag jó földbe hullott, kikelt, felnőtt, és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hozott.” Jézus így fejezte be szavait: „Akinek füle van, hallja meg!” Amikor egyedül maradt, tanítványai és a tizenkét apostol megkérdezték tőle, mi a példabeszéd értelme, így válaszolt nekik: „Ti megtudhatjátok Isten országának titkát, a kívülállók azonban csak példabeszédekben hallanak róla: Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek, nehogy megtérjenek, és bocsánatot nyerjenek. Azután így folytatta: „Nem értitek ezt a példabeszédet? Hogyan fogjátok a többi példabeszédet megérteni? A magvető az, aki az igét hirdeti. Azok, akikben útfélre hull a tanítás, meghallgatják ugyan, de rögtön jön a sátán, és kitépi szívükből az elvetett igét. Azok, akiknél köves talajra hullt a mag, amikor hallják a tanítást, szívesen hajlanak rá; de nem ver bennük gyökeret, mert (állhatatlanok), csak a pillanatnak élnek. Ezért, ha szorongatás vagy üldözés éri őket az Isten igéje miatt, hamarosan meginognak. Azok pedig, akikben tövisek közé esik (az Isten igéje), meghallgatják ugyan a tanítást, de a világi gondok, a csalóka gazdagság és a többi földi szenvedély rabul ejtik őket; és elfojtják az igét, úgyhogy nem hoz bennük gyümölcsöt. Végül vannak olyanok, akikben az ige jó földbe hullott. Hallják a tanítást, magukévá is teszik, és harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést hoznak.” Mk 4,1-20

Elmélkedés

Jézus példabeszéde a magvetőről, amit a mai evangéliumban olvasunk, nem egy a mezőgazdaságban dolgozó emberek számára tartott érdekes előadás, hanem mélyértelmű tanítás az emberi szívek állapotáról. Az ige, az isteni tanítás ugyanúgy, mint a vetőmag, mindig termékeny és életadó. Csak az a kérdés, hogy milyen földbe hull. Az emberi lélek különféle talajokhoz hasonlít: van, akiből a gonosz azonnal kitépi a hallott igét; másoknál talán gyors, de gyökértelen lelkesedés követi, és vannak, akiknél a világ zaja és gondja fojtja el a szót.

Jézus példázata tükör számomra: én milyen talaj vagyok? Meghallom-e az evangélium szavát? Akarom-e, hogy növekedjen, fejlődjön lelkemben? Elmélyítem-e vagy hagyom, hogy a felszínes élmények, aggodalmak, csábítások megfojtsák bennem? Jézus azt várja, hogy jó földdé váljak!

„Jó földnek”, „jó talajnak” lenni nem születési adottság. A talaj művelhető, azaz a szív is formálható, megújítható. A szentírás napi olvasása, a rendszeres ima, a szentségek vétele mind-mind olyan „kapavágások” vagy „gereblyézések”, amelyek eltávolítják a gyomokat, meglazítják a talajt, és lelkünk mélyebb rétegeibe juttatják az evangélium erejét.

Isten igéje mindig hatékony és időszerű. Ha befogadjuk, gyümölcsöt hoz bennünk, akár százszorosat is. Minden reggel, amikor kezünkbe vesszük a bibliát, új mag hull a szívünkbe. Minden este, amikor csendben átgondoljuk a napunkat, megöntözzük ezt a magot. Isten igéje így formálja életünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Köszönöm, hogy tanítasz és elveted szívembe az élet igéjét. Adj nekem figyelmes, nyitott és készséges szívet, amely nem kemény, nem sekélyes, nem tövisekkel teli, hanem jó föld, amely képes befogadni a te szavadat! Segíts, hogy ne csak hallgatója, hanem megélője és hirdetője legyek az evangéliumnak! Tisztíts meg a világi aggodalmaktól és a hiábavaló vágyaktól, hogy a te örökérvényű tanításod termést hozzon bennem, hitben, reményben és szeretetben! Szavad legyen életem világossága és vezessen el a mennyei Atya örök országába!

Egy alkalommal Jézust fölkeresték anyja és rokonai. De nem mentek be a házba, ahol Jézus tanított, hanem hívatták őt. Akik körülötte ültek, odaszóltak Jézusnak: „Anyád és rokonaid kint vannak, és keresnek téged.” Jézus azonban így válaszolt: „Ki az én anyám? Kik az én rokonaim?” Aztán végighordozta tekintetét a körülötte ülőkön, és csak ennyit mondott: „Ezek az én anyám és rokonaim. Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám!” Mk 3,31-35

Elmélkedés

Jézus szavai első hallásra meglepőek, sőt, talán bántónak is tűnhetnek. Miért nem hívja azonnal magához édesanyját és rokonait? Miért beszél úgy, mintha nem lennének fontosak számára? A válasz nem az elutasításban, hanem a mélyebb összetartozás felmutatásában rejlik. Jézus nem tagadja meg sem édesanyját, Máriát, sem a többi családtagját, hanem kitágítja a szeretet és a közösség határait.

A Krisztushoz való tartozás alapja nem a vér szerinti kötelék, hanem az Isten akaratához való hűség. Aki hallgat Isten szavára és megteszi mindazt, amit Isten kér tőle, az Jézus baráti, családi kötelékébe tartozik. Jézus kissé furcsa kijelentésében ott rejlik a meghívás is: mindannyian Jézus „anyja, testvére, nővére” lehetünk, ha engedelmes szívvel válaszolunk hívására.

Mária, Jézus édesanyja nem véletlenül az első, aki ebbe a lelki családba tartozik. Ő mondta ki először: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint!” (Lk 1,38). Ő Isten akaratát nemcsak elfogadta, hanem minden pillanatban megélte. Ezért is méltó arra, hogy Jézus őt mindenki anyjává és az Egyház Anyjává tegye.

Isten népéhez, Isten családjához, az ő közösségéhez tartozni nem kiváltság kérdése, csupán nyitott és engedelmes szív kell hozzá. A mai evangélium arra hív, hogy ne csak hallgatói legyünk Isten igéjének, hanem cselekvői is. Így válik kapcsolatunk Jézussal személyessé és barátivá.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Köszönöm, hogy meghívsz a te családodba, és nem származás, hanem engedelmesség által teszel testvéreddé, nővéreddé, anyáddá, barátoddá. Segíts, hogy ne csak hallgassam, hanem éljem is a te igédet! Adj nekem készséges szívet, hogy felismerjem és megtegyem az Atya akaratát életem minden helyzetében! Erősítsd bennem a hűséget, hogy mindig hozzád tartozzam, és ez szavaimban és cselekedeteimben egyaránt megnyilvánuljon!

Egy alkalommal Jeruzsálemből írástudók jöttek (Kafarnaumba), és azt híresztelték Jézusról: „Belzebub szállta meg”, és: „A gonosz lelkek fejedelmének segítségével űzi ki az ördögöket.” Ám ő magához hívta őket, és példabeszédekben szólt hozzájuk: „Hogyan űzhetné ki a sátán a sátánt? Ha egy ország meghasonlik önmagával, az az ország nem maradhat fenn. Ha egy család meghasonlik önmagával, az a család nem maradhat fenn. Ha a sátán önmaga ellen támad és meghasonlik önmagával, akkor nem maradhat fenn, hanem elpusztul. Az erősnek házába nem törhet be senki, és nem ragadhatja el a holmiját, hacsak előbb meg nem kötözi az erőset; így viszont már kirabolhatja a házát. Bizony, mondom nektek, hogy az emberek fiainak minden bűnt megbocsátanak, és minden káromlást, bárhogyan is káromkodnak. De aki a Szentlelket káromolja, az soha nem nyer bocsánatot, azt örökös bűn terheli.” (Azért mondta mindezt Jézus), mert azt terjesztették: „Megszállta a tisztátalan lélek.” Mk 3,22-30

Elmélkedés

A ma ünnepelt Szent Timóteus és Szent Titusz a krisztusi közösség első nemzedékéhez tartoztak, akiket Szent Pál apostol személyesen tanított és társai voltak az evangélium hirdetésében. Mindketten püspökként vezették az új közösségeket, az efezusi, illetve a krétai egyházakat, sok nehézséggel és külső támadással szembesülve. Szolgálatuk során gyakran szembe kellett nézniük azzal, amit Jézus is megtapasztalt: félreértésekkel, vádaskodással, sőt, nyílt ellenségeskedéssel.

A mai evangéliumban Jézust éppen azzal vádolják, hogy az ördögtől való – mert kiűzi a gonosz lelkeket. A legsúlyosabb bántás éri őt: miközben jót tesz, megvádolják a gonosszal való kapcsolattal. Ezt a helyzetet Timóteus és Titusz is jól ismerhették. Az evangélium hirdetése nem mindig vált ki tetszést. Sokszor éppen azok támadják, akik a legjobban félnek attól, hogy meg kellene változniuk.

Jézus válasza a vádra egyértelmű: a gonosz nem harcol önmaga ellen, tehát a vád hamis. Az igazság világossága nem a sötétségből jön. Az az erő, amellyel ő gyógyít és megszabadít, a Szentlélek ereje. Ugyanez a Szentlélek munkálkodott Timóteusban és Tituszban, és ma is bennünk, ha megnyitjuk szívünket a krisztusi örömhír terjesztésére.

E szentek példája arra hív, hogy ne ijedjünk meg az ellentmondástól, a félreértéstől vagy a gúnytól. Az Egyház tagjai – Jézushoz hasonlóan – minden korban találkoznak ellenállással. A megosztottság, a meghasonlás azonban nem Istentől való. A Szentlélek az egység Lelke, aki képes összekötni, megtisztítani, újraépíteni a közösséget.

Kérjük ma Timóteus és Titusz közbenjárását, hogy mindig hűségesek maradjunk az evangéliumhoz, még akkor is, ha támadnak minket. A Szentlélek ereje velünk van. Legyünk mi is hűséges tanítványok!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te Szent Timóteust és Szent Tituszt hívtad meg arra, hogy az evangélium fényét vigyék a sötétségben élőknek. Add, hogy példájuk nyomán mi is hűséges tanítványaid legyünk, akik nem félnek a meg nem értéstől, az ellenséges szótól, mert tudjuk, hogy a te igazságod erősebb minden megtévesztő szónál! Tölts el minket a Szentlélek világosságával és erejével, hogy életünk tanúságtétel legyen rólad, és szavaink a te tanításodat visszhangozzák! Segíts, hogy ne keltsünk meghasonlást, hanem egységet építsünk, s mindig benned bízva haladjunk előre a hit útján!